A valid azt jelenti, hogy megfelel a W3C ajánlásainak.
Ez azért jó, mert egy közös nyelv a webfejlesztõnek (nem kell azon izgulnia, hogy "juj, xyz böngészõn, abc platformon ugyanúgy fog megjelenni az általam készített oldal mint a másikon") - ezáltal a segítségnyújtás (hogyan tudom megadni egy szövegnek, hogy az címsor legyen? Erre a válasz: a <h1>, <h2>,...<h7> tagekkel), és a hibakeresés, és a csoportmunka (ha én írok egy átlátható, valid HTML-struktúrát, akkor azt másik ember - akár más országban - is könnyedén tudja szerkeszteni) is leegyszerûsödik.
Azért is fontos, mert a HTML/CSS/... kódokat gépek is elemzik. Ha egy kód nincs tele felesleges dolgokkal, akkor a gép is gyorsabban végez a feldolgozásával. Például vegyük a keresõmotorokat: ha a HTML struktúrát nem tudja rendesen feltérképezni a keresõrobot, akkor nem lesz rendes a beindexelés, a szükséges keresõszavakra rákeresve nem biztos, hogy az adott oldal jelenik meg.
"csak azt nem, hogy nekem miért talál ismeretlennek egy csomó alap html taget a validator..."
Amikor a HTML nyelvet kialakították, még a Web nem volt ennyire fejlett, nem volt szükség azokra a megoldásokra, amelyekkel a mai színes-szagos weboldalakat kialakítják - egyszerû dokumentumleíró nyelv volt.
De eközben az Internet gyorsan elterjedt, és a piac észrevette, hogy "Jéé, ezen az Interneten lehet reklámozni is!". Ráadásul a 90-es évek elején terjedt el a GUI, akkor dúlt a böngészõháború (M$ vs. Netscape) - melynek következtében a böngészõkészítõk a HTML nyelve beleintegrálták a saját (csak az õ böngészõjükön futó) kis (nem feltétlenül hasznos) elemeiket (<bgsound>, <embed>, <center>, <blink>, <marquee>) - amiket boldog-boldogtalan felhasznált (arra nem gondolva hogy más böngészõn nem fog mûködni, vagy hogy errõl a látogatónak mi a véleménye).
A W3C persze nem integrálta bele a haszontalan, csak egyes böngészõkön mûködõ dolgokat, így a validátor sem ismeri fel ezeket.