Nos, részben jól írta le Basic, de ennél sokkal egyszerûbb a helyzet.
Nézzük az anyag belsejét:
Többnyire azonos atomok (molekulák)veszik egymást körül. Így átlagban minden oldalról azonos számú és azonos energiájú ütközés miatt, a hõmozgás nagyságának megfelelõ nagyságú kitéréssel, de
egy adott pont körül táncolnak az atomok (molekulák).
Nézzük a felszínt:
Az egyik irányban azonos atomok (molekulák) a másik irányban
vákum vagy teljesen más (elektron)szerkezetû és sûrûségû atomok
(molekulák) vesznek körül egy-egy felszíni atomot (molekulát).
Így nyílvánvalóan amerre nyomja a nagyobb energiájú "lökdösõdés"
arra fog jobban kilengeni.
( *1 egymástól jól megkülönböztethetõ anyagcsoportokat fázisoknak is szokás nevezni. Így pl a pohárban víz és levegõ fázis van.
De ha olajat is öntünk bele akkor már három fázis látható: víz-olaj-levegõ..)
Ha sikerül a saját fajtájától olyan messzire lendülnie, hogy
a vonzóerõ nem tudja visszahúzni akkor a másik fázisban*1 marad.
Még idekapcsolódó jelenségek:
A szabadon elmozdulni képes atomok(molekulák) addig lökdösik egymást, amíg maradéktalanul kitöltik a rendelkezésre álló teret. (Még akár saját belsõ energiakészletük rovására is -> lásd tágulú gázok lehülése, hûtõgépek.)
Ez általában gáz ill. gõzfázisban végbemegy, és az esetek nagy részében folyadékfázisokra is igaz.
Tenzió: valamely folyadék gõznyomásának értéke.
Minden anyag úgy tölti ki a gázfázis, mintha egyedül õ lenne benne.
Így tenziója az anyagi tulajdonságától-a hõmérséklettõl függ csupán.
Az egyes anyagok tenziójának nyomását parciális nyomásnak is szokás
nevezni. Ennek a parciálisnyomásnak a külsõ nyomáshoz viszonyított
értéke mutatja meg, hogy az adott anyag tenziója mennyire telített.
Ha pl. a vízgõz parciális nyomása az adott hõmérsékleten elérte a külsõ nyomás értéket, akkor kialakul az egyensúly
azaz idõegységenként a gázfázisból pontosan annyi molekula nyelõdik el a folyadékfázisban, mint amennyi a folyadékfázisból távozik
a tenzió fenntartásához a folyadék fázisból a gõzfázisba.
Természetesen ha kevesebb anyag áll rendelkezésre, annál mint ami
biztosíthatná az adott nyomáson a tenzió telítettségét, akkor a
folyadék látszólag maradék nélkül elpárolog.
De ez csak látszat! Mert a pohár fenekén, falain és a szoba minden felületén pontosan annyi folyadék lesz jelen, amennyi feletti tenzió
a gázfázisban lévõ molekula számmal tart egyensúlyt.
Azaz ha véletlenül több kerül a gõztérbe, akkor az ottani sûrûbb ütközések visszalöknek annyi molekulát (atomot) a szilárd felszínekhez, hogy az egyensúly újra beálljon.
Ami jól megfigyelhetõ szabályosság:
Minden atom (ill. molekula) a rá jellemzõ atommaggal (magokkal) és elektronfelhõvel (elektronfelhõkkel) rendelkezik.
Ezek elektroszatikusan hatnak a közelében lévõ többi atomra-molekulára.
Az erõhatások taszító vagy vonzó hatásai miatt kölcsönösen eltorzítják
egymás elektronfelhõit.
Ezzel különbözõ erõsségû Van der Vals erõket indukálnak.
A saját anyagú atomok(molekulák) jobban vonzzák egymást mint az idegenek.
( Kivéve az erõsen ionos hatásokat. Pl. a Fluor vagy a klór mint erõsen negatív a legnagyobb vonzódást az erõsen pozitív kálium vagy nátriumra gyakorol.
Sokkal nagyobbat, mint saját anyagának atomjaira.
Így a szilárd kálium felszínébõl képes heves hõképzõdéssel járó
reakcióval kitépni magának egy atomot.
Azonnal elkobozza annak legkülsõ elektronhéjján lévõ 1s elektronját,
ezzel azt pozitív ionná, önmagát negatív ionná alakítva.
De ezt már kémiai kötésnek tekintjük.)
A gyenge és közepes Van der Vaals erõk csak laza fizikai (halmazállapotváltozással járó) jelenségeket okoznak.
De az elv ugyanaz: az elektronfelhõk torzulásából képzõdõ vonzó-taszító hatások.