Az energia- és a plutónium termelõ reaktorok akkoriban még jelentették ugyanezt. Az elsõ kísérleti atomreaktort tényleg ’42-ben egy sportcsarnok lelátója alatt rakták össze és indították el (akkoriban még nem nagyon foglalkoztak a sugárvédelemmel). De az atombombához plutónium kell (vagy jelentõsen feldúsított urán, de ez nem ide tartozik), ahhoz meg, hogy számottevõ mennyiség keletkezzen jón nagy reaktor teljesítmény is kell. Ezt az Amcsik úgy oldották meg, hogy építettek egy jó nagy reaktort és a Hanford folyó vizét vezették át rajta hûtésként.
Itt még nem volt primer és szekunderkör, meg egyéb sugárvédelmi gátak, gyakorlatilag a reaktort mindenféle védelem nélkül a folyóban üzemeltették, aztán kiemlegették a fûtõelemeket és kivonták belõle a plutóniumot, majd mehettek vissza.
Ez energiát nem termelt csak plutóniumot, meg fûtötték vele a folyót, ráadásként persze szépen szétterítették a reaktorban keletkezõ radioizotópokat a fél államban. Ezért mondják néhányan, hogy az amerikai népesség nagyobb sugárdózist kapott az atombomba gyártása során, mint a japánok miután a bombákat bevetették ellenük.
Hasonlóan, mint a szinte mindegyik találmányt, energiatermelésre és egyéb civil célokra már csak jóval késõbb használták.
A felfedezések visszatartása meg akkoriban nagy divat volt. Volt aki az idealizmusával indokolta (mint Chandwickék), de a többség hazafias céllal (ne adjunk fegyvert az ellenség kezébe), vagy kényszerbõl tartotta vissza a tudományos eredményeket. A háború elõtti években már általános volt, hogy a tudományos eredményeket szinte senki nem publikálta, csak beküldték a tudományos társaságoknak, folyóiratoknak, hogy regisztrálják a beérkezését, hogy késõbb tisztázni lehessen kié volt az adott felfedezés elsõbbsége.
Chanwick is így tett, de szerintem ezeket az eredményeket akkoriban már messze túlhaladták a német fizikusuk. Ne feledjük, akkor a tudomány, a porosz oktatási rendszernek köszönhetõen, ott virágzott, sõt még most is nekünk is ezért van igen komoly tudományos potenciálunk.