Emléxem, annó Ált.isk. alsó tagozatában, de már elsõben és másodikban is eléggé paráztunk a nagyobbaktól, mert qasi "rendet" tartottak az iskolában. Valaki taknyos létére nagyszájúskodott/játszotta a vagányt, akkor kiosztották, és a gyerek visszavett az arcából. A tanároknak elég volt a nagyokat rendszabályozni különbözõ retorziókkal. De a tanárok is naívak voltak, hogy a nagyoknak mindig a kicsikkel példállóztak. Nem tudták, hogy a kicsiket a nagyok rendszabályozzák.
Késõbb a gimis idõkben történt, hogy egyszer minden különösebb ok nélkül elkezdett szidni engem valami Ált.iskolás alsós pisis. A meglepettségtõl azt sem tudtam, hogy mi van. Meg azon merengtem, hogy honnan ismeri ezeket válogatott káromkodásokat. A következõ pillanatban felrúgtam a gyereket, mint Józsibá a hugyos vödröt. Egy héttel késõbb, mikor a gyerekkel összefutottam, megint szitkozódni kezdett, de kb 5 méteres ívben került el, és azért igyekezett eliszkolni. Valszeg az osztály legvagányabbja lehetett, aki nem fél semmitõl és senkitõl...
Most felnõtt fejjel azt kell konstatálnom, hogy akkor sem volt valami könnyû helyzete a tanárnak, de most igazán fel van adva a lecke. A szülõ nem neveli a gyereket, és az iskolától várja el a nevelést, miközben az "eszközöket" az iskola nem kapja meg. A tanárnak csak egy esélye van, hogy korrekt hozzáállással, következetességgel, büntetéssel-jutalmazással tekintélyt építsen ki magának. Ebben az egy esetben van esélye egy normális osztály-tanár viszony kialakítására. Ez kb minden 10. tanárnak sikerül. A diákok elsõsorban a személyiséget nézik, és csak legutolsó sorban azt, hogy mennyire jól tanít az illetõ. Persze az egyre magasabb sulikban ez útóbbi egyre fontosabbá válik. Egyetemen szívesen hallgattuk az olyan tanárok elõadását is, akik jól adtak elõ, de lehetett tudni, hogy volt pár emberileg "elfogadhatatlan ügye".