Nekem még nincs gyerekem, csak a nõvéremet nézem, hogyan kezeli a lurkóit, meg a környezetemet. A szép szó, meg az elbeszélgetés csak akkor jön, amikor az utód már képes megérteni, nem nagyon lehet egy kisgyereknél alkalmazni. Az amirõl írtam, együtt játszani, példát mutatni, folyamatosan figyelni rá nagyon sok idõt, és türelmet igényel. Egyrészt az embernek nincs mindig ideje, mert dolgozni is kell, másrészt vannak szituációk, amikor "rá kell döbbenteni", hogy komoly a dolog, pl. ha gyújtogatás lenne a mániája a gyerekemnek, elgondolkodnék a nevelés szélesebb eszköztárának az alkalmazásán...
Csak azt állítom, hogy a gyerekneveléshez alapvetõen nem kell erõszak, de ez viszont állandó gürizést jelent a szülõ részérõl. Ezt persze szívesen tesszük a gyerekeinkért szeretetbõl, remélem a szülõk többsége így látja. Nõvérem szerint élete legnagyobb feladata a gyerekei, és szereti a munkáját :)
Szóval, ha a gyereket ütni kell, ott valami nem normális, vagy a szülõvel (a gyerek nem nõ fel magától), vagy a nevelési körülményekkel (ezzel az ember sajnos a legtöbbször tehetetlen), vagy a gyerekkel magával (speciális nevelést igényel, ez megint a szülõ sara).