Huh, milyen depresszív ez az egész... Úgy gondoltam feldobom a dolgot... Mese következik:
Réges régen, élt egy kisfiú, akit Fantomlovagnak becéztek. NA jó nem, de maradok ennél... Szóval, elég gátlásos, öndizalomhiányos kölök voltam. Ezért senki nem szeretett. Kitaláltam mindent, biztos buta vagyok, ronda, rosz és ezért, és nagyon szomorú voltam. De aztán történt valami. FELÉBRETTEM! Ezt ilyen, fogjukráhogy spirituális értelemben. És elkezdtem látni magam, reális fényben. Ami azt eredményezte, hogy hejde, húde... Felpumpálódott az egóm. A mostani kép az hogy tudom magamról, ki és mi vagyok. Most sem szeretnek sokan, mert nagy az önbizalmam, és megmonodm a véleményem ami ugye mindenkinek van, csak van aki nem mondja el. Rájöttem hogy nem vagyok buta. Sõt... Egész okos srác vagyok. Van aki szerint zseni. Na ezért is szoktak utálni. Mert mikor elmondom nekik amit nem tudnak, azt hiszik lenézem õket. Pedig nem mindíg... Ami a rondaságom illeti, hát nem igazán. Jó, nem vagyok Apolló vagy ilyesmi, de annyira vészes sem. Olyan átlagos, bár van aki szerint a szmem elég szép... Ja, és még mindíg nincs stabil kapcsolatom, de nem nyavajgok igazán... Elérem amit akarok a szebbik nemnél is. Ami pedig a rosszaságom illeti, hát ja... Gonosz vagyok. És rohadtul élvezem.
És mint minden mesének, ennek az unalmas kis bibliográfiának is van ám tanulsága: Fel a fejel emberek. Ne pozitívak legyetek, csak REÁLISAK! Ja, és ne feledjétek, hogy az önbizalom attól lesz, hogy elkezdesz úgy viselkedni mintha lenne. Elõször szar érzés a gyomorban. De utána már csak a jót éreni.