sziasztok,látom nem csak én szenvedek ilyen önbizalomhiány nevû átokban:) valahogy hülye a gondolkodásmódom szerintem.. most érted, odamegyek egy csajhoz, aki tetszik, akárhol (az én esetemben fõsulin ahol rohadtsok rohadtjó csaj van).. köszönök meg minden, olyan izé hogy ezen agyalok hogy baa ez a csaj tök idegen, majd biztos azt gondolja hogy ez meg mi a ...-t akar tõlem, nem is ismerem.. aztán meg ha dumálunk és neki is van kedve dumálni akkor jee, ha meg nem, akkor kicsit gáz a helyzet, és akkor mi van..? jön az hogy na, errõl ennyit mindegy, nem vesztettem semmit.. a másik gáz dolog amit megtapasztalok, ha eljutok odáig hogy dumálok egy csajjal, az a kínos csend amikor leblokkolok, és nem jön a téma, nem tudom mit mondjak, és akkor mindketten kussolunk, ezekre akarok megoldást találni, de nem jövök rá hogy hogyan.. próbálom hogy laza legyek meg határozott meg ilyenek de akkor sem jut eszembe mivel törjem meg a csendet.. na hát szóval ez van, mit gondoltok errõl, tudtok adni valami jótanácsot?:) vagy már menthetetlen vagyok?:) bár emiatt nem leszek öngyilkos csak azért mégis ha lehet javitani akkor miért ne:D ahogy olvastam, veletek is fordult elõ a fentiekbõl valami hasonló eset, ha jól értelmeztem az írásaitokat, mert ugye végigolvastam a hozzászólásokat, egyedül az a tudományos megközelítés nem tetszik, engem személyes tapasztalatok érdekelnének:) ugye nem vagyok nagy igényû?:) egyébként a történethez hozzá tartozik, hogy alapjába véve egy kissé csendes gyerek vagyok, nem az a társasági lény, de azért szoktam dumálni, csak a nagyobb társaságban vonulok háttérbe:)
na jólvan, bocsi hogy fárasztottalak titeket, de ha már itt vagyok gondoltam leírom:)