Na, most már tényleg nem tudom, mit tegyek vagy mit higgyek: ma voltam vizsgázni, ülök suliban, készülök, erre látom, valaki elsuhan elõttem, felnézek, a lány volt az. Egy szó nélkül elment elõttem, még csak nem is köszönt, pedig azelõtt sose tett ilyet. De ez még semmi, késõbb láttam, amint azzal a gyerekkel beszélget, akivel úgy 2 hónapja szakított (tudom, mert Õ mesélte nekem telefonba), ahhoz képest percekig beszéltek egymással. Késõbb megint összefutottunk, köszöntem neki, ekkor már hajlandó volt egy "helló"-val tudomást venni rólam, de aztán köszönés nélkül távozott, pedig én elköszöntem tõle. Fogalmam sincs, mi baja van velem. Soha nem vallottam be - nem mertem bevallani - azt, amit iránta érzek, bár megvan az az áldatlan szokásom, hogyha nem is mondom el, de önkéntelenül kimutatom, ha valaki fontos nekem... lehet, rájött s azért ilyen :S. Szóval most magamban kornyadozom és WT-t hallgatok.
A dícséreteket köszönöm (bár te akkor is jobb vagy a versírásban, Tigerbácsi ), ez az egyetlen "versem", legalábbis az egyetlen, amit papírra vetettem. Érdekes, hogy a szerelem milyen hatással van az emberre. Ezelõtt sose éreztem ehhez hasonlót...
Elnézést a szómenésért, csak kissé magam alatt vagyok és nincs senki a közelben, akivel ezt megbeszélhetném.
#865: Elhiszem, hogy szereted magad, de ez itt az önbizalomhiányosok topicja, te pedig láthatóan nem szenvedsz hiány belõle. Ami a "mûvedet" illeti, ajánlom figyelmedbe ezt a topicot: link