Ezzel már kísérleteztek pont amikor mondod, a huszadik század elején. Az eredmény a gazdasági világválság volt 1930-33 között, amibõl az állami szerepvállalás, az állami újraelosztás növekedése jelentette a lassú és fájdalmas kiutat.
Bár mai napig vitatkoznak a válság pontos kiváltó okáról, lényegében az okozta, hogy a pénzforgalom leállt a kölcsönfolyósító intézmények döntései nyomán. Nem volt háború, nem volt munkaerõhiány, infláció, semmi különös, csak az egyik társadalmi és pénzpiaci szereplõ centrális irányítás hiányában rosszul döntött, ami végül neki is csúnyán visszaütött.
A válság pontosan azt mutatta meg, amirõl itt vitatkozunk, hogy nemhogy egyedi emberek összefogása, de még kis gazdasági szereplõk együttese sem képes a mindenki számára elõnyös megoldásokat választani, akár csak egyszerû win-win játékelméleti szituációkban sem. Magyarán az óriási mértékû állami szerepvállalás nélkül, az 50%-os adó nélkül a kapitalizmus életképtelen, és gazdasági válságok sorára van kárhoztatva. Ez van. És nem szeretném kipróbálni az elméleted élesben, mert az eddigi egy példából ítélve nagyon rosszul fog elsülni.
Ha megnézed, ma ugyanazok a feltételek, mint az 1929-es világválság elején, sõt még inkább olyanabbak. Az egyedüli különbség az, hogy ma már többet tudunk az állam gazdasági szerepvállalásának egyensúlyozó erejérõl, ezért hizlaljuk a dagadt államot, de így is beütnek kisebb-nagyobb válságok idõnként.