Ha emberrõl, életrõl, vagy bármi kategóriáról beszélünk, egyáltalán nem haszontalantalan a világi tudás, és az sem mindegy, hogy valaki jó, vagy rossz karmát halmoz, hogy valaki pokollakók, vagy istenlények, vagy emberek közé születik. Ebben a világban mûködik fejlõdés, megszerzés, boldogság, szomorúság, keletkezés, pusztulás, felismerés, okok, feltételek, haszon.
De mindezek végsõ természete az üresség. Ki akarná felismerni, és milyen feltételek kellenének hozzá, ha mindez üres?
Az üresség nem a szubsztancia nemlétét jelenti:
Nem létezõ, nem nem-létezõ, nem mindkettõ, és nem semelyik.
Hasonlattal: 'Akik megértik a dolgokat, látják, hogy a dolgok állandótlanok, hamisak, hiábavalóak, üresek, éntelenek és lényeg nélküliek. Otthontalan, nem tárgyias, gyökértelen, rögzítetlen, teljesen tudatlanságon keresztül megjelenõ, kezdet, közép és vég nélküli, [Belsõ] mag nélküli, vagy mint a gandharvák városa: Így jelenik meg a félelmetes világ, a zavarodottság városa, mint egy káprázat.'
Mire vonatkozik, hogy 'jelenség', és a jelenségek üressége? Mindenre, amit tudatosság tárgyává lehet tenni. Ezek csak egymástól kölcsönös függésben léteznek ('mint tûz és tüzelõ'), és mert önléttel nem rendelkeznek, hogy lehetne meghatározni egyiket, amitõl aztán a másik függ (és vissza)? Aminek nincs önléte, annak hogyan lehet mástól függõ léte?
Ezért mondják, hogy illuzórikus. Az ember is épp ilyen, feltételezünk egy 'én'-t, amihez képest a dolgok változnak, amihez képest a dolgok valamilyenek. Ki mivel azonosítja ezt az ént? Lehetek én a test, a gondolatok, az érzések, az emlékek, a késztetések, a célok, az igazságok, vagy ami mindezt felfogja. Mivel mindez ugyanúgy változó körülmény, ezért mi marad, amihez képest a dolgok változnak?
És mégegyszer: Ki lesz, aki mindezt megérti, felismeri?