Két kászon vidéki népi rege arról, hogy Petõfi nem Segesvárnál halt meg:
Esztendõnként visszatér
"Akár hiszitek, akár nem, mégis elmondom nektek, hogy Petõfi Sándor nem hótt meg a segesvári csatatéren. Nem hótt meg, hanem csak elbúdosott. Elsõben a törökbúzafõdökön búdokolt, késõbben bevette magát a hegyek közé, s ott búdosott a rengeteg erdõségekben meg az égbe nyúló hatalmas sziklák között.
Hogy es hótt vóna meg, mikor százan és ezren jöttek meg a segesvári ütközetbõl székelyek, akik mind onnan menekültek, és akiknél jobban senki sem üsmerte Petõfi Sándort s nem es szerette náluknál jobban senki õt, és õk mégsem tudtak mondani róla semmit sem. Mert nem tudták, mi lett vele. Pedig együtt valának, midõn a kozákok megszalasztották a székely gyalogosokat abban a szerencsétlen segesvári csatában.
Hát nem es hótt meg Petõfi Sándor, a mû nagy költõnk, hanem még ma es él, úgy lehet, hanem ezt csak kevesen hiszik el róla.
Amint mondám az elõbb, Petõfi Sándor elbúdosott a csata után, bevette magát a nagy hegyek közé, a rengeteg sûrûjébe, s ott fel s alá mendegélt, hegyrõl le, völgybõl fel, havasról havasra, míg el nem érkezett Kászon vidékére. Itt felkapaszkodott a Nemere hátára meg a Lóhavas tetejére, majd tovább vándorolt a Firtos hegy lábához és mindenüvé, ahol laktak.
Ahogy ment, mendegélt, szökdösött egyik kõrõl a másikra, mászott felfelé a meredek hegyoldalon, egyszer csak elérkezett ahhoz a nagy hegyhez, amelynek belsejében a firtosvári hegyi szellem lakott. Ennek a hegyi szellemnek ugye tük es hallottátok hírét? Mán hogy es ne hallottátok vóna, amikor ez ott lakott abban a nagy fehér völgykatlanban, ahol a sebes Vargyas bébújik azok alá a fehér színû sziklák alá, s ott folytatja útját, hogy aztán a Rondálókõ másik oldalán bukkanjon esment a napvilágra. Ott abban a szûk völgyben, egy mélységes mély barlang belsejében õrizte a hegyi szellem azt a temérdek sok kéncset, amit idõk folyamán a hegyi tündérek gyûjtöttek vót oda össze. Vót aranypénz, ezüstpénz, aranyedény, ezüstedény, no meg ékszerek, láncok, függõk, karperecek és gyûrûk fölös számban. Ott sorakoztak egymás mellett a barlang legmélyén elhelyezett ládákban, üstökben és óriási cserépedényekben.
A hegyi szellem, egy gyönyörûséges szép fehércseléd, már régóta figyelte azt a bújdosó költõt. Nagyon megtetszett neki szép magas homloka, fekete haja, égõ szeme és szigorú alakja. Megszerette a költõt, és mindenképpen meg akarta szerezni a maga számára. Nagyon jól tudta azt es Petõfirõl, hogy már nõs ember, ám a szellem ezzel nem sokat törõdött.
Elkezdte hívogatni, csalogatni be a barlang belsejébe, de Petõfi nem akart bemenni a föld alá, nem akart sötétben lenni. A hegyi szellem ekkor mást gondolt ki, hogy célját elérje. Tudta jól, hogy Petõfinek minden gondolata a haza sorsán meg az elveszett szabadságon függ, elkezdett hát beszélni neki a hazáról meg a szabadságról. Olyan színesen ecsetelte a haza sorsát s olyan mézédesen zengedezett a szabadságról, hogy a költõ teljesen megfeledkezett a fenyegetõ veszedelemrõl. Ekkor a hegyi szellemasszony megcsillogtatta elõtte az aranyakat és ezüstöket es, hogy azokkal csalogassa be barlangjába a költõt. De héjába csillogatta az aranyakot, héjába kínálgatta vele, mert Petõfi örökkétig az elveszett csata mián búmcsálódott, és rá se nézett a sok kincsre meg drágaságra. A szép, fehér szellemasszony egy darabig csak mosolygott rajta, majd ily szókkal fordult hozzá:
- Hallod-é, te ifjú költõ? Hogy visszautasítád ezt a sok kéncset és drágaságot, az nagyon jól vagyon. Azonban gondold meg csak jól, mennyi ágyút lehetne önteni ezekkel az aranyakkal, és mennyi katonát lehetne állítani, akikkel legyõzhetnéd az ellenséget! S ezt mind megszerezheted, ha akarod.
Olyan csábítóan mosolygott hozzá, hogy az ifjú költõ nagyon elgondolkozott ezen a nem remélt ajánlaton. Mert ez egyszer a hegyi szellem nagyon eltalálta, nagyon a költõ elevenére tapintott, s addig ide, addig tova, addig a sok kecsegtetõ ígéret, amíg becsalogatta vele Petõfit a barlangba. Abban a szempillantásban azonban, ahogy betette a lábát a költõ a barlangba, a szellemaszony elzárta a barlang nyílását, és kerek tíz esztendeig nem eresztette ki onnan Petõfi Sándort.
Telt-múlt az idõ, s az a szegény lépre csalt, becsapott költõ addig szomorkodott, addig bánkódott a szellemasszony rabságában, amíg a sok búsulásba bele nem betegedett. Leromlott állapotját jól látta a szellemasszony es, azt es tudta mán, hogy nem képes felvidámítani, azért úgy gondolta, hogy tíz esztendõ elég idõ arra, hogy elfelejtse mindazt, ami a nagyvilágban történt, hát kieresztette Petõfi Sándort sötét barlangjából, ahol fogva tartotta vót.
Petõfi Sándor, a mü nagy költõnk meg kiszabadulván a szellemasszony rabságából, afeletti bánatában, hogy a tündérek kincsét nem kapta vót meg, sohasem ment haza szülõföldjére; hanem azóta es bolyong azok között a nagy hegyek között. Megy, meneget, eregél erdõbõl erdõbe, hegyrõl völgybe, völgybõl hegyre, szökdösik egyik kõrõl a másikra, felkapaszkodik a meredek hegyoldalakon, vándorol a havasokon. Egyik vidékrõl átmegy a másikra. Minden ádott esztendõben egyszer Kászon vidékére es eljõ. Megáll a kopac Nemere tetején, onnan nézi a völgyben meghúzódó kicsi székely faházakot, nagyokat sóhajt, aztán leül pihenni egy nagy kõre. Elõszedi papírjait, a ceruzáját, gondolkozik, majd róni kezdi a sorokat, verseket, amelyeknél nincs szebb ezen a nagyvilágon. Ha papírjait teleírta, apró darabokra tépi, és szélnek ereszti õköt.
Ha megpihent, feláll a kõrõl, és továbbindul a mû nagy költõnk, lassan lépeget a puha, havasi füvön. Aki látja õt hófehér hajával, lobogó köpenyében, annak összefacsarodik a szüve bánatában. Amerre elhalad, a népek lehajolnak mögötte a földre, megsimogatják a lába nyomát, hogy ne okozzanak fájdalmat a Kárpátok bujdosó szellemének, Petõfi Sándornak."
A Kárpátok szelleme
"A Kárpátok örökzöld lombokkal ékesített, sötét fenyvesei közé el-eljárt Petõfi. Ezt a mesét egy erdõkerülõ székely mondotta el nekem, mikor barátommal Al-Csík vidékét, régi székelyszóval - Kászonszéket bejártuk. (Józsi barátom ma Fogaras város jegyzõje.)
A Szent-Anna tavától áthaladtunk a Nyergeshegyen. Mint rendesen, gyalogszerrel igyekeztünk a kászoni híres borvízforráshoz. Útitervünk a kopasz és fagyasztó hideg szeleitõl nevezetes Nemere hegycsúcsra vezetett.
Kászon-Jakabfalvától az erdõkerülõ székely atyafi volt a kísérõnk. Csendesen lépegetve igyekeztünk a fenyvesek felé. Az erdõ szélén épült kies fürdõnél pihenõt tartottunk, s bár még nem volt ebéd ideje, pompás étvággyal falatoztunk hárman. A kászoni fürdõ boldogult Balázsy Lajos tulajdona vala, ki azóta meghalt és vele az utolsó királybíró is sírbaszállt az erdélyi részekbõl.
A székely ember hallgatag. Vezetõnk sem igen beszélt az úton, de gondom vala, hogy egy-két pohár borral kedvét találjam. És hogy vándor krónikásokkal tudta magát, hát bizalmasabb lett egypár ropogós székely góbéságom elmondása után. Aztán feltarisznyált Málnássy bácsi, a fürdõtulajdonos tiszttartója és rövidesen tovább mentünk kelet felé.
A fürdõn túl már elhagytuk az utat. Gyalogösvényen lépegettünk tova. Az ösvény egy árokparton kanyargott a zöld lombsátrak között felfelé. Az árokban csermely csörtetett le a bércekrõl, vizérõl könnyen felismertük, hogy borvízforrásokból ered, mert rozsdás iszapot rakott le az árok fenekén elszórt kövekre.
A kanyargó ösvény minden fordulójánál újabb tájkép tárult elénk. A felsõ részeken fenyvesekkel borított bércek láncolata hívogatólag intett. Itt az erdõ csendes magányában az erdõkerülõ székely atyafi otthonosabb lett. Beszélt sok szép dolgokról, csodás esetekrõl, amik a közeli bércek titkos rejtelmei.
Elbeszélte a juhászok történetét. Két testvér õrizte a nyájat, aztán egyszer az egyik testvér ledobta a másikat egy magas szikláról, hogy azután a juhcsorda neki maradjon. De a juhok mind a letaszított gazdájuk után ugráltak és ott vesztek a meredek szikla alatt...
Elbeszélte a fehér leány csodás megjelenését, akirõl mindig tüzet jósoltak, de be is következett minden alkalommal, valahányszor látták a csodás leányt.
Hát a kígyók gyûlése? No, még csak errõl beszélt szép dolgokat az erdõkerülõ. Úgy mondotta, hogy királyt választanak. Meg is mutatta lent, egy kerek mélységben a kígyógyûlés helyét.
Közbe fölérkeztünk a hegygerincre. Csupán egy hosszú völgy választott el a kopasz Nemere hegytõl, legalábbis úgy látszott a tiszta bérci levegõben, de késõbb homlokunk gyöngyözésével tapasztaltuk, hogy a látszat csalt.
A gerincen megpihentünk, vagy inkább széttekintettünk a vadregényes fenyvesek honában. Majd folytattuk a gyaloglást tovább kelet felé. Alig pár száz lépésre a pihenõhelytõl újra beszélni kezdett az erdõkerülõ székely:
- Ahajt van a Petõfi köve! - szólt hátra s tõlünk délre, a Lakóca hegy irányába mutatott. Érdeklõdve néztünk a mutatott irányba. Egy magányosan álló szikla ülõszék alakjával csakugyan odavonta a figyelmünket.
- Miért hívják Petõfi kövének? - kérdezem az atyafit - hiszen tudtommal nem járt errefele a nagy költõ soha.
-Nem-e? - veti vissza a kérdést a székely, de azért érdekes szóejtéssel beszélt tovább. - Hát nem hallották ennek a történetét?
Mind a ketten tagadólag ráztuk a fejünket, de nem beszéltünk, hogy annál inkább beszélhessen az atyafi.
- Pedig igen szép, igaz históriája van ennek! - magyarázta a Petõfi köve felé lépegetve - mert tetszik tudni: Petõfi nem halt meg Segesvárnál. Az csak olyan mese, amit senki sem hiszen, mert senki sem látta.
- Menjünk közelebb - bíztattam az atyafit, meg a barátomat.
- De nézzük meg - mondja a székely - mert ott mellette jobban is tudom a históriáját.
Közel mentünk a csodás alakú kõképzõdéshez. Jóska barátom fölkapaszkodott és helyet foglalt a székalakú kövön. Még könyöklõ is formálódott rajta.
- Hát ez a Petõfi köve - folytatá a székely. - Már csak azért sem halhatott meg Segesvárnál a csatában, mert akkor abból az ezrekre menõ magyar és székely harcosokból, akik menekültek onnan, hát mégis legalább egy tudott volna hírt hozni felõle. Hiszen mind ismerték nagy hírébõl, mind tisztelték tiszta szívbõl. De mondom, hogy nem halt meg, hanem menekült!... A csata után elbódorgott a vidéken, ahol nem ismerte a járást. Aztán az erdõkben bujkálva eltévedt.
No, aztán így jutott el bolyongása alatt a Firtosvári hegyi szellemhez. Ennek a szellemnek már csak hallották hírét?... Ott õrködött a vár körül elásott kincsek felett, a lakása pedig a "a fehér katlan" odújában volt. (Kis barlangüreg a Firtoshegy nyugati oldalán.)
Ez volt Petõfinek a legszerencsétlenebb lépése, mert a hegyi szellem, amint meglátta, mindjárt megszerette. Csakhamar magához csábítá szép szavakkal, nagy-nagy ígéretekkel.
Legtöbbet a haza sorsáról beszélt a csábító hegyi szellem, mert úgy tapasztalta, hogy ez tetszik leginkább Petõfinek. Aztán cselt vetett neki... Odaígérte az aranyait, amelyek nagy rudakban vannak elásva a várhegy körül. Azzal biztatta, hogy ezek árán annyi katonát szedhet Petõfi, hogy annyi még sohasem volt a magyar hazának. De mindezeket csak akkor kapja meg, ha legalább három napig vendége lesz a szellemnek.
Hát a gonosz szellem éppen jól számított. A költõ mindennél inkább szerette hazáját. Szíve vérzett a magyar nemzet rabsága miatt, így aztán a nagy hazaszeretet következtében hallgatott a szellem csalogató szavára. A gonosz szellem pedig, amint szépszerével becsalta sziklaodújába, hát bezárta, de úgy, hogy onnan tíz hosszú esztendeig elmenekülni, kiszabadulni nem is tudott.
Tíz esztendõ hosszú idõ. Azt hitte a szépséges hegyi szellem, hogy ily rengeteg idõ alatt mindent elfeled Petõfi, ami idekinn azelõtt történt. Igyekezett is elbûvölni mindenféle úton-módon. De csalódott. A költõ mindent felejtett volna, csupán édes hazáját nem bírta feledni a bûvös erõ hatása alatt sem.
Egyszer aztán nagy, igen nagy beteg lett a sziklabarlang tündérpalotájába zárt Petõfi. A zárt levegõt nem bírta tovább tûrni. A hegyi szellem így kényszerítve vala, hogy szabad levegõre kibocsássa kedveltjét. Hát kivezette Petõfit, de bánkódva tapasztalá, hogy nem bírta többé bûvös barlangjába visszaédesgetni. Csalogatta nagy ígéretekkel, óriás kincsekkel, de hasztalan. Bûvölõ ereje pedig elveszett. Hogy miért veszett el? Azt még a hegyi szellem sem tudta, hanem azután nemsokára rájött. Úgy jött rá, hogy a lelki harc miatt rövid idõn megõszült Petõfi, amint kiszabadult fogságából, követelte az ígért kincseket. Hadakat akart toborozni, hogy azután harcolhasson és kivívja hazája szabadságát. Ez volt a költõ egyetlen vágya, szívének hõ óhajtása. De míg a hegyi szellem a költõvel sziklapalotájában elzárkózott, azalatt az õrzés nélkül hagyott aranyrudak legtöbbjét feltalálták a szántóvetõ emberek. (A Firtos-hegy aljában valóban találtak régi aranyrudakat és vasértékben eladták a tisztátalan ércrudakat az örményeknek.)
A kincsek elvesztésével a hegyi szellem is veszített bûvölõ erejébõl.
Rengeteg kincseit bár elveszítette, bûvölõ ereje még megmaradt annyira, hogy Petõfit nem bocsátotta vissza többé az emberek közé. Megrontotta a költõ lángoló érzéseit és a Kárpátok bujdosójává varázsolta, hogy ezáltal mégis közelében tarthassa.
A hegyi szellem varázslata teljes volt.
Azóta Petõfi szakadatlanul kerüli drága hazája határait. Sokan, igen sokan látták már õt. Nyakában köpenyeg, kezében papír van. Erre sokszor ír bujdosása közben, ha megpihen.
Kászon vidékére is eljön minden évben egyszer. Itt pihen meg a rendes ülõszékén, melyet Petõfi kövének neveznek róla. Mielõtt ide érkezik, elébb a kopasz Nemere csúcsáról letekint szép hazánk vidékeire. Elmereng messze falvak és városok látásán.
Aztán, ha megpihent, tovább megyen.
Elébb kelet felé. Majd délre halad szellemszárnyakon. A Lakóca tetõn újra pihenõt tart, de onnan is elszáll és tovább bújdosik. Akik látták tovavonulni szellemalakját kísérteties fehér hajával, a szívük megrázkódott a fájdalom miatt. És ahol elhaladt az elvarázsolt költõ, megcsókolják a lábanyomait s leborulva imádkoznak mindannyiszor, hogy fájdalmat ne okozzanak Petõfinek - a Kárpátok bujdosó szellemének."