Öööö... Te is kihagytad a legfontosabbat! :) Beásott (statikus, álló, merev, ahogy tetszik) védelemben a legköltséghatékonyabb - akkoriban - a vontatott pct.ágyú volt. Tûzerõben elérték vagy néha, halványan meg is haladták az azonos ûrméretû löveggel szerelt láncosokét, védelmük helyzettõl függõen akár meg is haladhatta azokét (a megerõsített TÁS-okról beszélek, nem a lg.pajzsnak nevezett szélfogóról). Lõszerkészletüket nem korlátozta igazából semmi. Stb. stb.
Eltûnni persze eltûntek. A rohamlövegek a háború kényszerszülöttei voltak. Az ipar berendezkedik egy típus gyártására, de - Ó borzalom! - egy, két évre rá már erõsebb páncél kéne meg valami nagyobb pukkantó. Egy ideig lehet hizlalni a csörömpöt, de aztán túlterhelõdik. Két út marad, teljesen új típus (és új gyártósor ami több hónapi kiesés)vagy lemondunk valamirõl ami nehéz. A torony le, megspórolt tömeg a homlokra meg a nagyobb pukkantónak, t.koszorú nincs, hátrasiklás mehet Makóig. Ráadásul a frontról jönnek vissza a kasznik tehát alapanyagba is be lehet azokat dobni. A rohamlövegek szinte mind valami régebbi vastagbõrû testét kapták ami éppen rendelkezésre állt, tán egy se volt önálló fejlesztés.
A háború után már nem nagyon kellett annyira sietni, a nehezebb páncélos jószágok számát már nem az határozta meg, hogy többet gyártanak-e mint amennyit vesztenek egy hónapban, hanem az, hogy mennyit tudnak fenntartani. Akkor meg már ugye inkább hk. ami fenntartási költségben nem látványosan drágább.