Az enyémet 10 éves korában el kellett altatni, mert olyan betegsége volt. Ott voltam vele végig a tesómmal. Simogattuk, fogtuk a lábát, míg meg nem halt. Szépen, csendben viselte. Tudta, hogy nem azért kapja azokat a szurikat, mert rosszat akarunk neki. Elõször kapott egy injekciót, ami ilyen altató volt, majd után azt, amitõl meghalt. Mi persze végig sírtunk, - vagyis inkább bõgtünk - a dokin is látszott, hogy nagyon együtt érez velünk.
Kurva nehéz volt, még most is nehéz leírni, pedig már több mint két éve volt. :(((((((
Utána viszont másfél hónappal már ott vigéckedett az utódja. Szerintem ezt csak így lehet. Legalábbis aki kutyabolond, az így csinálja. ;)