Hát igen, mondjuk más az, ha valaki negyven fölött felhagy az önpusztítással és megpróbál életben maradni (de már túl késõ), és megint más az, ha valaki annyira benne van már a sûrûjében, hogy egyszerûen képtelen visszatalálni a fényre, ahogyan ugye Layne-nek sem sikerült. Bár talán még mindig jobb így eltávozni, mint mondjuk drogos/piás halált halni. A "rockszakmában" ugye nem kevés példát találni ez utóbbira, fõleg a briteknél, és amerikában, a nyugati parton. Rengeteg az instabil, agyfaszos, "depressziós" ember a rockerek között. Viszont sokan elfelejtik azt, hogy ha ez nem így lenne, akkor talán nem lenne ennyi rajongójuk világszerte. Miért? Mert minden egyes dallal, dalszöveggel, lemezzel, koncerttel és interjúval az õ agyfaszos életükbõl kapunk egy szeletet, és pont ezért szeretjük õket.