Nekem sincsen mobilom: nem tudtam ellenõrizni az agykárosodást okozó hatásról szóló híreket, a hosszú távú hatások megítélésében nem elégítettek ki teljesen a levont következtetések (a ,,nem bizonyítható'' nekem kevés volt, azt vártam volna el, hogy ,,bizonyítható, hogy nem''). Igaz, nem is szükséges most annyira a munkám során, a vezetékes telefon és az email eddig elegendõnek bizonyult.
Az egyedüli ,,mobil'' ,,telefonok'', amiket használtam, legfeljebb a szó nagyon általánosított értelmében voltak nevezhetõk annak. Rokonlátogatáskor készítettem a kicsiknek cérnatelefont, biztonságos volt és hordozható is, csak arra kellett ügyelni, hogy a cérnát kifeszítve tartsuk és a tejfölöspoharakat elég lazán fogjuk, és hogy a cérna ne érjen hozzá útközben semmihez.
Késõbb olvastam, hogy ezt a telefont már Huygens is leírta (õ egyébként robbanómotort is tervezett, lõporral).
Gyerekkorom elsõ saját telefonja még korlátozottabb volt, a mikrofonhoz szükséges szénrudakat egyszerûen egy szárazelembõl húztam ki harapófogóval, a hangszóró pedig egy vasmagos dróttekercs elõtt membránként rezgõ zsilettpenge volt; a hangminõsége olyan gyenge volt, hogy legfeljebb morzetávíróként lehetett használni. Az egyik rokonlátogatáskor a gyerekek örömére elkészítettem mobil ,,drótnélküli'' változatát (erõs mágnes + iránytû, hatókör 3 méter), és képtávíróként használtuk: egy 5x5 pixeles képet negyedóra alatt sikerült is továbbítanunk vele (nagyjából a Drake kozmogramtól átvett elv alapján).
Pánikot akkor egyik sem okozott, de az elmúlt években hirtelen rájöttem, milyen sok matematikai, fizikai elvet nem ismerek még a természetbõl, és ez szorongató.