1982-ben megérkezett a C64, ami szinte azonnal a világ legsikeresebb és legnagyobb számban eladott otthoni számítógépe lett. A piacra történõ bevezetés után 2 évvel megdöntötte az eladási rekordokat, több mint 4 millió példánnyal világszerte. A Commodore csõdjéig pedig, az általánosan elterjedt nézet szerint 22-30 millió darab kelt el belõle, amivel bekerült a Guinness Rekordok Könyvébe is. Minek köszönhetõ ez az azóta is megismételhetetlen siker? Nos, egy nagyon egyszerû recepteknek: A C64 egybe volt építve a billentyûzettel, és nem járt hozzá monitor: csak egy tévékimenet volt a hátulján, így bármilyen televízióra csatlakoztatni lehetett. Mivel a gép és a billentyûzet egyben volt, az elõállítási költséget is le lehetett szorítani – így maga a C64 is szinte hihetetlenül olcsón került a piacra, bárki vehetett és használhatott egyet, akinek volt otthon tévéje. Ha pedig magnót, illetve késõbb flopilemez-meghajtót akartunk, azt külön kellett hozzá megvenni – így mindenki eldönthette mennyit szán az otthoni konfigurációra. Mindez persze még nem lett volna elég a sikerhez: ott volt azonban a remek Motorola 6510-es processzor, valamint a C64 szíve és lelke, a VIC és a SID.
A VIC (Video Interface Chip) a világ legjobb grafikus processzora volt akkoriban (16 színû, nagyfelbontású grafika, 320x200-as felbontással), ez volt a gép szíve: aki csak meglátta a fantasztikus színeket és felbontást, rögtön beleszeretett. (Abban az idõben a PC tulajdonosoknak külön kellett megvásárolniuk a CGA (Color Graphics Adapter) videokártyát, az amúgy sem túl olcsó alapgép mellé, és így is csak négy szín volt elérhetõ a 320x200-as felbontásban). És persze ott volt a „lélek”: a SID – azaz a C64 mai napig legendás audiochipje, a Bob Yannes által tervezett SID (Sound Interface Device). Ez a vezérlõ a fuvolahangtól a mozdony pöfögéséig minden elképzelhetõ hangot meg tudott szólaltatni, és olyan színvonalú és minõségû zenék, hanghatások elõállítására volt képes, amilyeneket a PC felhasználók bizony 1987-ig, az Adlib hangkártya megjelenéséig csak vágyakozva figyeltek. (Mellesleg az internet a mai napig tele van SID, azaz C64 zenékkel, van SID emulator, ha nosztalgia muzsikát akarunk hallgatni, a SID tehát ugyanolyan népszerû 2006-ban is, mint 1982-ben volt, ez azért nem kis teljesítmény…) És mintegy „hab a tortán” alapon, az operációs rendszer tartalmazta a világ egyik legkönnyebben megtanulható programnyelvét, a BASIC V2-öt, hozzá az akkoriban rengetegnek számító 64 KB memóriával. A C64-et megjelenése után a végletekig tuningolták, készült rá ablakos operációs rendszer (bizony), fényceruzát is kezelni képes, még mai szemmel is profinak tûnõ grafikus programok (pl. Amica Paint, Art Studio), a lelkes hobbiprogramozók a 16 színû megjelenítésbõl elõször 32 színût, majd 64 színût varázsoltak – tették mindezt a hardver módosítása nélkül, kizárólag a VIC rejtett lehetõségeit és programozási trükköket használva. (Jó példa, hogy mi mindent lehetett kihozni az alapgépbõl…)