A három kérdés közül csak az utolsóra tudok csípõbõl válaszolni: naná, hogy lehetsz magányos akkor is, ha van valaki melletted! Volt idõ, amikor sokan vettek körül, mégis magányosnak éreztem magam. Most kevesen vannak körülöttem, és nem vagyok magányos, sõt! :)
Az elsõ két kérdésre pedig azt hiszem, egy összefoglaló választ próbálok adni.
Lehet, hogy csak én vagyok így a dologgal, de nekem még párkapcsolatban is fontosabb a barátság a hatalmas-dúló-égetõ szenvedélynél. Persze, a legjobb barátommal még ettõl nem járnék csak azért, mert mindent meg tudok beszélni vele, viszont a kedvestõl igenis elvárom, hogy ne csak az ágyban legyen a toppon, hanem álljon mellettem barátként is. Hallgasson meg, figyeljen rám. A dolgos mindennapok szerintem nem szürkék, tehát mindig van mit mondani a másiknak. Esetleg, ha mégsem, akkor elég, ha csak összebújunk egy film elõtt.
Ha elmúlik a szerelem, akkor azt a kapcsolatot nem csak a megszokás tarthatja össze, hanem a szeretet is. A szerelem egy nagyon múlandó dolog, és rendszerint el is múlik. Ismerek idõs házaspárokat, akik évtizedek óta vannak együtt, és a szerelmük már rég elmúlt, mégsem tudnának egymás nélkül meglenni, és náluk nem a megszokásról van szó, hanem a feltétlen bizalomról, és a szeretetrõl. Õk még komolyan gondolták azt az esküt, amit a templomban (vagy esetleg csak Tanácson) tettek. És mind a mai napig komolyan gondolják. S bár a szerelmük elmúlt, az igazi, õszinte, felhõtlen szeretet ott él bennük egymás iránt, és ez nagy összetartó erõ. :)