Mi lehet keményebb még az olajválságnál is? Közel az idõ, amikor az ivóvíz ára csak az aranyéhoz lesz mérhetõ, és háborút, népvándorlást válthat ki a készletek szûkössége. A jövõ kihívása s egyben üzlete rejlik a különleges erõforrás kiaknázásában.
Ma még csak az energiakérdéssel foglalkozik a világ, de egy-két évtized múlva már megszokott látvány lesz, hogy olaj helyett vizet szállítanak a tankhajók a világ kiszáradóban lévõ területeire - állítják egyes szakértõk, akik világméretû vízválságot vizionálnak 2030 körülre. Az Amerikai Tudományos Akadémia szerint a föld felszíne 400 éve nem volt ilyen meleg, mint most, és csak az elmúlt száz évben egy fokkal emelkedett a hõmérséklet. Ez pedig már alapvetõ változásokat idézhet elõ a világ vízkészleteiben. A felmelegedés azzal a hatással is jár, hogy az esõs területek esõsebbeké, a szárazak szárazabbá válnak, így aszály és árvíz egyszerre sújtja a földrészeket. Tudósok szerint a mostani klímaváltozás néhány évtizeden belül kétmilliárd embert érintõ vízhiányhoz és a földön élõ fajok 20-30 százalékának kipusztulásához vezethet.
Harc a "kék aranyért"
A vártnál gyorsabban súlyosbodó vízhiánynak csak részben oka a felmelegedés: a növekvõ népesség és a túlfogyasztás is vészes mértékben apasztja a készleteket. Kész õrültség - véli Rob Oates, a World Wildlife Fund vezetõje -, hogy a fejlett államokban háztartási célokra, tisztításra, mosásra használják el az ivóvíz nagy részét. Nem a víz kevés, hanem a vele való gazdálkodási módszerek a roszszak - állítja a World Water Council jelentése. Ha a pazarlás folytatódik, akkor például Spanyolország területének harmada sivataggá válhat a nem is olyan távoli jövõben.
E században az aranynál is drágább víz lesz a fõ politikai feszültségforrás - jósolják ezek alapján az ENSZ szakértõi. Néhány évtizeden belül a fejlett világ egyes országaiban is korlátozásokat vezethetnek be, és a borúlátóbb forgatókönyvek szerint megindulhat egy újabb népvándorlás: a szomj halál szélén álló fejlõdõ országokból milliók özönlik el az észak-európai és észak-amerikai térséget.
Míg korábban sok háború az olaj miatt robbant ki, nem zárható ki, hogy a következõt a Közel-Keleten már a víz miatt vívják meg. A Níluson ma tíz ország osztozik több-kevesebb sikerrel, de növekszik köztük a feszültség, akárcsak a Tigris és az Eufrátesz folyók térségében; itt Törökország olyan gátakat épített, melyek Szíria és Irak ellátását veszélyeztetik. Afrikában 46 olyan országot tartanak számon, ahol a vízért folytatott vetélkedés még 2025 elõtt erõszakos konfliktusba torkollhat. Háború törhet ki Kína, India, Pakisztán vagy Délkelet-Ázsia térségében is, mivel a rablógazdálkodás következtében nemsokára kimerülnek a készletek.
Jöhet a víztõzsde?
A vízkészlettel értelmesebben kell gazdálkodni - szögezi le a Heti Válasznak Hegedûs Miklós, a GKI Energiakutató Kft. ügyvezetõ igazgatója. A vízben gazdag országok pedig megállapodásokat köthetnek a készletek megosztásáról a szomjazó államokkal. Már ha hajlandók erre: Kanada például eddig sem igen rajongott a vizére ácsingózó amerikaiak (a szárazságtól szenvedõ Colorado és Kalifornia állam vagy Las Vegas) ajánlataiért.
El lehet képzelni, hogy a konfliktusokkal terhelt Közel-Keleten ez menynyire járható út. A jómódú országok segélyekkel is enyhíthetnek a szárazság által sújtott államok helyzetén, de az utóbbi idõben csökkent az erre való hajlandóságuk.
Miután a gazdagabb országokban a felhasznált víz 20-40 százalékát pocsékolják el értelmetlenül, az elsõ, könnyen végrehajtható lépések közé tartozik a víztakarékos csaptelepek, zuhanyfejek és WC-öblítõk elterjesztése. Ez azonban még kevés: valószínûbb, hogy az igazán nagy pénzt a víztisztítási, -kezelési technológiák fejlesztésébe kell beleölni. Valójában az egész emberiséget el lehetne látni vízzel, de a sólepárlók, ionizátorok, ultraszûrõk alkalmazása rengetegbe fog kerülni. Csakúgy, mint a szennyvíz újrahasznosítása vagy az antarktiszi jégtömbök szállítása a Közel-Keletre. A vízválsággal kapcsolatos fejlesztések költsége globálisan hatezermilliárd dollárra tehetõ a következõ három évtizedben. A kérdés az, hogy ki fizeti meg ennek az árát.
A magántõke már felfigyelt a hiányban rejlõ lehetõségekre: a befektetési szektorban csak "kék aranyként" emlegetett termék piacát 460 milliárd dollár értékûre becsülik. Miután a következõ években a víz olyan stratégiai erõforrássá válik, mely jelentõsen drágulni fog, a vízgazdálkodásba történõ befektetés nagy megtérüléssel kecsegtet. Az érdeklõdés már most is jelentõs: kimondottan a vizes cégek értékpapírjait követi nyomon a Palisades Water Index, a Dow Jones U. S. Water Index, az S & P 1500 Water Utilities Index vagy az ISE-B&S Water Index. A víziközmûcégek egyébként jól muzsikáltak az elmúlt években: tíz év alatt csaknem ötszörös pluszt könyvelhettek el az ebbe a szektorba fektetõk.
S vajon mikor hallgathatjuk a víz hordónkénti áráról szóló tõzsdei híradásokat? Talán hamarabb, mint gondolnánk: többen azért támogatnák az árupiaci megjelenést, mert nagyobb takarékosságra fogná a fogyasztókat, éppúgy, ahogy a szén-dioxiddal való kereskedelem is a kibocsátás csökkentésére sarkallja az országokat. A határidõs kereskedés elindításához azonban még számos akadályt kell elhárítani, így még jó néhány év eltelik addig, amíg a víz is felbukkanhat az olaj és a többi árupiaci szereplõ mellett.
Az üzleti körök érdeklõdése nem áll meg a vízzel való kereskedésnél. A magántõke a pazarlást fékezõ elosztás és készletgazdálkodás címén a vízi közmûszektor privatizálását követeli. A folyamat az Egyesült Államokban már akkora lendületet vett, hogy a lakosság 33,5 százaléka kapja magántulajdonban lévõ szolgáltatótól a vizet. A bolíviai vízháború viszont rámutat ennek veszélyeire: az ottani kormány a kilencvenes évek végén egy külföldi konzorciumnak engedte át az egyik vízszolgáltató vállalatot. A lakóknak törvényben tiltották meg, hogy a folyókból, patakokból vizet merítsenek, és még az esõvizet sem gyûjthették össze. Ugyanakkor a kormány a magánbefektetõnek évi 16 százalékos extrahasznot garantált. Ekkor tízezrek vonultak az utcára, és összecsaptak a rendõrökkel; végül a tiltakozók gyõztek, és a kormánynak vissza kellett vonnia a privatizációt. Nem véletlen, hogy nemcsak álmodozók, hanem számos szakember is ingyenes vagy olcsón elérhetõ közjóvá, sõt emberi alapjoggá tenné a tiszta vizet.
Elkerülhetetlen a drágulás
A jövõben mi is lehetnénk olyan helyzetben, mint ma az olajsejkek: Magyarország gazdag vízkészlettel rendelkezik, hisz a hazánk területén átfolyó évi átlagos vízmennyiség (120 milliárd köbméter) egy lakosra vetített értéke világviszonylatban is kiemelkedõ. A kedvezõ adottságokat azonban csak akkor lehet kihasználni, ha a vízbõ idõszakok feleslegét korlátozás nélkül tárolni lehetne a szükséges idõre. A klímaváltozás tükrében a magyar vízgazdálkodást is újra kell gondolni, és a Vásárhelyi-tervet is át kell értékelni, mert az nem gondoskodik a vizek megtartásáról, csak az árvizek elvezetésérõl. Ma még nem kell számolni azzal, hogy - mint Barcelonában - háromezer eurós büntetést kap az, aki ivóvízzel mos autót vagy tölti fel a kerti medencét, de ahogy hazánk éghajlata közelít a mediterránhoz, várható, hogy egyre gyakrabban lesz vízkorlátozás.
Miután a víz ára a rendszerváltás után folyamatosan nõtt, a nyolcvanas évekhez képest 30-40 százalékkal fogyasztunk kevesebbet. Az újabb áremelés azonban így is elkerülhetetlen: az EU irányelve szerint a vízdíjba a szolgáltatás fedezete mellett bele kell számítani az amortizáció és az újrapótlás költségeit is. A tagállamoknak 2011-ig kell az új árképzési rendszert kialakítaniuk, ami középtávon akár 50 százalékos díjemelkedést is okozhat.
A drágulás irányába hathat a hazai állami víziközmû-szolgáltatók privatizációja, melyre egyre több jel utal. A tavaly elfogadott új vagyontörvény értelmében ugyanis a szolgáltatások jelentõs hányadát lefedõ öt jelentõs regionális víziközmû kikerült a tartósan állami tulajdonban maradó javak körébõl - mondja lapunknak Ányos József, a Magyar Víziközmû-szövetség elnöke. Sõt, a Gyurcsány Ferenc kormányfõ által meghirdetett Új tulajdonosi program második ütemében egy, a vízi közmûveket tömörítõ állami társaság is szerepel, tehát kisbefektetõk is vásárolhatnak majd "vizes" részvényeket. A szakemberek többsége legszívesebben azt mondaná, hogy a víz stratégiai ágazatként maradjon nemzeti tulajdonban, de a mai világban nem lehet reális cél, hogy távol tartsák a külföldi tõkét a közmûvek üzemeltetésétõl. Az úthengert nehéz megállítani, de a Pénzügyminisztériummal már tárgyalásokat kezdtek arról, hogy az állam az összes közüzemi szolgáltatás magánosítása tanulságainak levonásával készítse elõ a tõkebevonást. Ezért azt szorgalmazzák, hogy a parlament még a privatizáció elõtt fogadja el a víziközmûtörvényt a vagyon üzemeltetésének feltételeirõl, a szolgáltató kötelezettségeirõl és a díjképzésrõl.
TÉNYEK ÉS ADATOK
• A föld felszínének kétharmadát víz borítja, több mint 97 százaléka sós. • A 2,5 százaléknyi édesvíz kétharmada jégben, kis részben hóban, fagyott állapotban található, és ez csak drága olvasztással változtatható vízzé. • A rengeteg vízbõl kevesebb mint egyszázaléknyit lehet közvetlenül felhasználni. Ennek közel háromnegyedét a mezõgazdaság és az állattenyésztés, hetedét pedig az ipar fogyasztja el. • Egy csésze kávé elõállításához 140, egy kiló gabonáéhoz ezer, egy kiló rizséhez 1400, egy kiló marhahúséhoz pedig 13 ezer liter vízre van szükség. • Emberi használatra az édesvízkészlet tizede marad. Ez elegendõ volna minden egyes ember igényeinek kielégítésére, de egyenlõtlenül oszlik el a föld felszínén. • Az amerikai földrészen található a földi édesvízkészlet 40 százaléka (Kanada birtokolja az édesvízkincs 25 százalékát). • Ázsiában él a világ népességének 60 százaléka, ám csak a vízmennyiség 36 százaléka jut nekik. • Egy embernek évente egy köbméter ivóvízre van szüksége. Személyes szükségleteire további száz, egy évre elegendõ ételmennyiség elõállításához pedig ezer köbméter vizet használ el. • Észak-Amerikában és Japánban az egy lakosra jutó napi vízfelhasználás 350 liter. Európában 200, a szub-szaharai országokban 10-20 liter jut egy fõre naponta. Egy európai zuhanyzásából egy gambiai egy hónapig elél. • 1,1 milliárd embernek már ma sem jut tiszta ivóvíz. • 2,6 milliárd ember él megfelelõ szennyvízelvezetés nélkül. • A legborúlátóbb forgatókönyv szerint 2025-re az emberiség 66 százalékának nem lesz elegendõ ivóvize.