Magyarországon kialakult egy új diskurzus: a médiapesszimizmus diskurzusa. Arról szól, hogy a "minoségi" tartalmak kiszorultak a médiából és helyüket az olcsó, silány és felületes üzenetek vették át. A médiapesszimisták szerint a médiának inkább a "valódi értékeket" kellene közvetítenie.1
A népszeru sajtó és média a negatívumot és a szenzációt kedveli, így a valóságoshoz képest felülreprezentált benne a közvélekedés szerint szélsoséges vagy deviáns viselkedés. A médiapesszimisták ok-okozati öszszefüggést tételeznek a virtuális valóságban és a valós világban látható jelenségek gyakorisága között: szerintük a média rossz mintát kínál az embereknek. Úgy vélik, a modern tömegmédia kulcsszerepet játszik a kultúra, az erkölcs és a közélet színvonalának "hanyatlásában".
A média teljesítménye hálás téma. Nem véletlen, hogy a legkülönbözobb szinteken tematizálódott: éppúgy felbukkan a magánbeszélgetésekben, mint a sajtóban, a parlamentben és a tudományos dolgozatokban. A médiapesszimizmus politikailag független: ugyan foként konzervatív körökben népszeru, de a liberális táborban is vannak hívei. A mindenkori közbeszéd állandó, kevesek által vitatott premisszájává vált az a nézet, hogy a média roszszul tölti be küldetését, azaz nem felel meg a vele szemben támasztható legitim társadalmi elvárásoknak.
A médiapesszimista diskurzus tematikája heterogén. Kedvelt témája a tévéeroszak, amely a tényleges agresszió "terjedéséért" felelne, a pornográfia, amely a családi kötelékek "lazulásában" játszana szerepet, a gyulöletbeszéd, amely a politikai "gyulölködést" szítaná, valamint a hírek bulvárosodása, amely politikai "apátiát" okozna az állampolgárok körében. A médiapesszimisták a tömegkommunikációt egyirányú folyamatnak képzelik el, amelyben a média befolyásolja az embereket, de érzéketlen a közönség visszacsatolási kísérleteire.
A médiapesszimizmus diskurzusa Magyarországon nagyjából egyidos a sajtó bulvárosodásával és a televízió kommercializálódásával. Sok értelmiségi nézte rosszallással és értetlenséggel, hogy a rendszerváltás alatt és után megjelentek, majd rövid ido alatt nagy népszeruségre tettek szert a tabloid mufajok hazai úttöroi: 1989-ban a Kurír és más bulvárlapok, késobb, 1997-ben pedig az RTL Klub és a tv2. És nem csak az elit volt médiapesszimista: az empirikus adatok szerint a média presztízse az 1990-es évek során sokat romlott, azaz a szélesebb közvélemény is elégedetlen volt az újságok és a televíziók teljesítményével.2 Paradox módon a média presztízsének csökkenésével párhuzamosan éppen a bulvárlapok példányszáma és a kereskedelmi tévék nézettsége növekedett.3
A médiapesszimizmust nemcsak a bulvárlapok és a kereskedelmi tévék megjelenése táplálja, hanem az is, hogy ugyanakkor a minoségi lapok is bulvárosodtak és a közszolgálati televízió is kommercializálódott. A közéleti lapok blikkfangos címek alatt egyre több szórakoztató témát tárgyalnak, a Magyar Televízió - különösen fomusoridoben - egyre több esztrádmusort sugároz.4 A médiapesszimisták úgy vélik: a kommersz tartalmaknak ma nincs komoly alternatívájuk, ezért az is rájuk fanyalodik, aki - ha szabadon választhatna - kerülné oket.
A médiapesszimizmus nem magyar specifikum, hanem világszerte ismert, azaz globális jelenség. Az Amerikai Egyesült Államokban az úgynevezett sárga sajtó megjelenése már a századfordulón arra késztette a minoségi újságok képviseloit, hogy a jó ízlésre hivatkozva különböztessék meg magukat a bulvárlapoktól - erre utal például a New York Times híres szlogenje, a "Mindaz, ami turi a nyomdafestéket",5 és ezért sürgette a New York Tribune foszerkesztoje azt, hogy lapja "reprezentatív híreket" közöljön. Késobb, 1947-ben ugyanezért ítélte el az úgynevezett Hutchins Bizottság a szenzációsajtót.6 A televízió - különösen a kereskedelmi televízió - térhódítása Nyugat-Európában az 1970-es években újabb lökést adott a pesszimista médiakritikának. A médiapesszimista irányzatot a nemzetközi tudományos diskurzusban többek között olyan gondolkodók neve fémjelzi, mint Theodor Adorno, George Gerbner és Pierre Bourdieu.7
Gyenge és eros médiapesszimizmus
A médiapesszimizmus diskurzusának van egy gyengébb és egy erosebb változata. A gyengébb változat képviseloi szóvá teszik, hogy egyes tartalmak szisztematikusan hiányoznak a médiából, bírálják az elérheto tartalmak minoségét, és hatékonyabb önszabályozást sürgetnek. Az erosebb változat hívei azonban helyeslik vagy éppen követelik a média muködésébe való intenzív állami beavatkozást is. A szélsoségeket és devianciákat bemutató média a szemükben maga is szélsoségesnek és deviánsnak tunik.8
A média káros társadalmi hatásának problémáját egyszeru kezelni - mondják az eros médiapesszimisták -: csak szigorítani kell a média muködését szabályozó törvényeket, és növelni kell az államot képviselo médiahatóság felügyeleti jogosítványait. Szerintük az emberek ki vannak szolgáltatva a média manipulatív hatalmának. Ezért akarják azt, hogy az állam védje meg polgárait a médiától - akár a sajtószabadság korlátozása árán is. Voltaképpen azt követelik, hogy az állam vegye le a vállukról a médiatartalmak közötti válogatás felelosségét és azt a felelosséget, hogy maguk alakítsák gyermekeik médiafogyasztási-médiahasználati szokásait.
A felelos magyar politikusok többsége pedig nem idegenkedik attól, hogy eleget tegyen az eros médiapesszimisták követelésének. Az utolsó három Országgyulés alatt többször is korlátozták vagy korlátozni próbálták a rendszerváltás alatt kivívott sajtószabadságot. A késo esti órákra szorították az eroszakos filmeket, betiltották a szexuális szolgáltatások hirdetését és az önkényuralmi jelképek használatát. Felmerült az internet tartalomszabályozásának gondolata, és korlátozni próbálták a gyulöletbeszédet is - igaz, az utóbbi törekvések mindeddig kudarcot vallottak.
A tiltás persze csak tüneti kezelés: az, ha az eroszak, a pornó vagy a gyulöletbeszéd eltunik szem elol, nem jelenti azt, hogy meg is szunik. A cenzúra nem az agresszió, a prostitúció vagy a gyulölködés valódi okait számolja fel, csupán a szonyeg alá söpri e társadalmi problémákat.
Az eros médiapesszimizmus kritikája
A gyenge médiapesszimisták által a mai magyar médiáról felállított szomorú diagnózis sok szempontból indokoltnak látszik - különösen az az aggodalmuk, hogy a médiakínálat beszukül, egyoldalúvá válik, ami végso soron a választás szabadságát fenyegeti. Az eros médiapesszimizmus érvényességének azonban, úgy vélem, megvannak a korlátai. Vitatható azért, mert a legfobb elofeltevése nem állja meg a helyét, és vitatható azért, mert megnehezíti a média muködésének árnyalt elemzését.
Az eros médiapesszimisták azt feltételezik, hogy a média nagy társadalomformáló hatalommal bír. A médiahatás-kutatások eredményei szerint azonban ez a hatás erosen korlátozott. A média csak több szuron keresztül, áttételesen és esetlegesen gyakorol hatást az emberekre. Egyrészt azért, mert csak egy az emberek személyiségfejlodését befolyásoló, számos szocializációs tényezo - a család, az iskola, a barátok, a munkahely és a többi - között: a média hatását más, gyakran ellentétes elojelu hatások keresztezik. Másrészt azért, mert - legalábbis a plurális demokráciákban - nem lehet egységes médiavilágképrol beszélni: a különbözo újságok és tévécsatornák különbözo tematikákat követve különbözo, gyakran egymásnak is ellentmondó üzeneteket fogalmaznak meg (igaz, a média fosodrának kínálata szukülni látszik). Harmadrészt pedig azért, mert még egy-egy, a médiában megfogalmazott üzenetnek is több lehetséges olvasata van: ugyanazon szöveg dekódolása során a különbözo befogadók eltéro értelmezési stratégiákat követnek.9 E három szuro léte cáfolja a médiapesszimisták azon tézisét, hogy a média nagy hatást gyakorolna a társadalomra.
Az eros médiapesszimizmus nem segíti a média muködésének árnyalt elemzését sem. Az eros médiapesszimisták a média társadalomra gyakorolt hatásáról beszélnek, ahelyett, hogy a média és a társadalom kölcsönhatását - azaz a ketto egymásra gyakorolt hatását - vizsgálnák. Elítélik a média szélsoségek és devianciák iránti fogékonyságát, de nem teszik fel maguknak azt a kérdést, hogy miért éppen a szélsoségeket és a devianciákat reprezentálja felül a média.
Mi az oka annak, hogy a szerkesztok számára - mint az angol mondja - a rossz hír a jó hír?10 Miért a negatívumnak van nagy hírértéke? Aligha lehet a média különbözo szélsoségek és devianciák iránti fogékonyságát egyetlen elmélettel magyarázni, de van több olyan, egymást kiegészíto elmélet is, amely segíthet a jelenség megértésében. Az egyik lehetséges magyarázat a Stanley Cohen teóriájára támaszkodó morálispánik-elméletekben és médiabotrány-elméletekben rejlik.11 Ezek szerint a média egyik funkciója az, hogy permanens vitát folytasson a társadalmi normák mibenlétérol, azaz folyamatosan újrarajzolja a Jót a Rossztól elválasztó határvonalat. A közmorál számára elfogadható viselkedés határait a szélsoségek és a devianciák feszegetik a leglátványosabb módon, így ezek kínálják a legjobb apropót e határok újratárgyalására, és ezek válnak a média állandó témáivá.
A másik lehetséges magyarázat Michael Schudson monitorozó állampolgár-elméletére támaszkodik. Eszerint az információs túlterheltség korában az emberek elsosorban nem azért követik figyelemmel a híreket, hogy valamennyi fontos eseményrol tájékozódjanak belolük, hanem azért, hogy monitorozzák: nem történik-e olyan politikai vagy más természetu esemény, amely a fennálló rendet veszélyeztetné, és amely arra késztetné oket, hogy aktivizálják magukat, és meghozzák a szükséges óvintézkedéseket. A mindennapok rendjének felborulásától való félelem készteti az embereket arra, hogy a rossz híreket - ne a reprezentatív híreket - keressék.12 A szerkesztok - akik az eladott példányok számából és a nézettségi adatokból pontosan tudják, milyen témák keltik fel az emberek érdeklodését - ezt a társadalmi igényt elégítik ki akkor, amikor a szélsoséges és a deviáns viselkedési formákról hangsúlyosan, valós súlyuknál nagyobb terjedelemben számolnak be.
A kritika határai
A média teljesítményének értékelése mindig az értékelo premisszáitól függ. A ma eros médiapesszimistái tegnap még azt várták, hogy a modern tömegmédia - kihasználva a benne rejlo lehetoséget: azt, hogy mindenkit elérhet és mindenki számára elérheto - majd elviszi a kultúrát, a tudást és a morált az otthonokba. Ez az elvárás azonban utópisztikusnak bizonyult - ez magyarázza a médiapesszimisták mai csalódottságát.
Az eros médiapesszimizmus bírálatából természetesen nem következik az, hogy ne volna szükség elméleti vagy alkalmazott médiakritikára - nem mindegy, hogy a média hogyan szolgálja ki az ilyen-olyan közönségigényeket. Nem következik belole az sem, hogy a média muködésébe való állami beavatkozás minden formáját el kellene vetni - indokoltnak látszik például a piacképtelen, mégis fontos tartalmak megjelenésének állami eszközökkel való támogatása. Nem következik belole az sem, hogy az újságírók ne volnának felelosek az általuk közzétett tartalomért. És nem következik belole az sem, hogy a médiával szemben ne lehetne követelményként megfogalmazni az ideálisnak tartott társadalmi, politikai és kulturális értékek közvetítését is. Az eros médiapesszimizmus bírálata csak arra hívja fel a figyelmet, hogy a médiapesszimisták borúlátása túlzott, indokolatlan, sot veszélyes: olyan véleményklímát teremt, amelyben a sajtószabadság korlátozása a médiával kapcsolatos problémák magától értetodo, természetes megoldásaként vetodik fel.
1 Például az Országos Rádió és Televízió Testület szerint "a musorszolgáltatók musorkínálata egyre inkább uniformizálódott és a nézettségért vívott küzdelemben a musorszámok színvonala is egyre csökkent. A televíziós musorszolgáltatásban még mindig gyakoriak az eroszakot, a durvaságot öncélúan bemutató musorszámok, a rádiós musorszolgáltatásban sokszor tapasztalható trágár kifejezések használata és kisebbségben vannak a valóban igényes, kultúrát is közvetíto musorszámok [...] a dokumentumfilmek, tévéjátékok a kihalt mufajok listáját gazdagítják. A helyükbe lépo programok a közéleti tájékozódás címszava alatt a csoportos szex, a szerelmi háromszögek, a pedofília és a nemi identitás megváltoztatásának rejtelmeibe avatják be a nézoket." Beszámoló az ORTT 2003. évi tevékenységérol, 7-11. o. Lásd még a "Bulvár" címu összeállítást a Médiamix 2004. júliusi számában.
2 A média presztízsének hanyatlásában persze szerepet játszhatott az 1990-es évek elején kirobbant és változó intenzitással azóta is tartó médiaháború is. A média presztízsérol lásd Závecz Tibor: Foszerepbol karakterszerep. A média presztízse a magyar lakosság körében 1988 és 1998 között. In: Sárközy Erika (sorozatszerk.) Rendszerváltás és kommunikáció. Budapest: Osiris, 87-101. o.
3 A közszolgálati televízió és rádió közönségrészesedése az 1990-es évek végétol folyamatosan csökken, miközben a kereskedelmi csatornáké no, lásd Urbán Ágnes: A magyarországi televíziós piac stabilizálódása. Médiakutató, 2004. tavasz, 74-75. o. és Agárdi Péter: A Magyar Rádió utolsó 15 éve. Médiakutató, 2004. osz, 95-98. o. Ugyancsak csökken a minoségi lapok olvasótábora, míg a bulvárlapoké növekszik, lásd Juhász Gábor: Az országos minoségi napilapok piaca 1990-2002. Médiakutató, 2003. tavasz, 87-88. o.
4 A közszolgálati csatornák kommercializálódásáról lásd Terestyéni Tamás: A magyarországi országos tévécsatornák musorkínálata 2003-ban. Jel-Kép, 2004/1. 50-54. o.
5 "All the news that's fit to print."
6 Magyarul lásd Bajomi-Lázár Péter: Az objektivitás-doktrína nyomában. A politikai újságírás normái az Egyesült Államokban. Médiakutató, 2003. nyár, 23-24.
7 Magyarul lásd Gerbner, George: A média rejtett üzenete. Budapest: Osiris/MTA-ELTE Kommunikációelméleti Kutatócsoport, 2000 és Bourdieu, Pierre: Eloadások a televízióról. Budapest: Osiris, 2001. A magyar szakirodalomban lásd például Antalóczy Tímea: A magyar társadalom értéktudata és a televíziós musorkínálat, Debreceni Disputa, 2004. július-augusztus, 77-79. o. A pesszimisták és az optimisták vitájáról magyarul lásd még Angelusz Róbert és Tardos Róbert: Médiahasználat vagy médiafogyasztás? A televíziónézés egy új empirikus tipológiája. Jel-Kép, 1998/3. 3-5. o., valamint Dessewffy Tibor és Gayer Zoltán: A múlékony kép jármában, avagy van-e a szabadság a képernyo elott? In: Csermely Ákos, Ráduly Margit és Sükösd Miklós (szerk.): A média jövoje. Internet és hagyományos média az ezredfordulón. Budapest: Média Hungária, 1999, 313-315. o.
8 Az eros médiapesszimizmus radikális - de korántsem általános - változata egyenesen a megtestesült Gonoszt látja a médiában. Például Bayer Zsolt publicista szerint "[a]ki a sajtószabadságot félti, nem tudja, mit beszél. Korunk egyetlen feladata a sajtóval kapcsolatban csak az lehet, hogy megtanuljunk valahogy védekezni a média ellen. Megöl bennünket a szabad sajtó. [...] Elhiteti velünk, hogy szükségünk van a hírekre. Tizenöt percenként. A szenzációkra. Mindig és mindenütt. S mert ennyi szenzáció nem esik meg a világban, hát gyártanak. Hírgyárak, szenzációgyárak, ocsmánysággyárak... A természetes, az egészséges, a hagyományos, az ezeréves, a szép, a jó, a boldog kiszorul a médiából. [...] Rátelepülnek életünkre a hazugság zsoldosai. Manipulálnak, átvernek, akkor is hazudnak, ha kérdeznek. Ez a szabad sajtó: átok, istenverése..." (Magyar Nemzet, 2002. szeptember 28.)
9 A médiahatás-kutatás történetérol összefoglalóan lásd Angelusz Róbert: Kommunikáló társadalom. Budapest: Gondolat, 1983.