Vagy hogy nem lehet azt felfogni, hogy az embernek igénye van egy kis olyan idõre, ami csak az övé, és errõl nem kell feltétlen beszámolnia valakinek? A frász kitör az ilyesmitõl, ha épp mások tudják jobban, hogy nekem mi a jó, és be akarnak szabályozni a saját elképzeléseik szerint. Ilyen értelemben tényleg én vagyok az, aki nem képes szeretetre, de köszönöm nem is kell. Ami még bizonyára furcsa, hogy mégiscsak nekem van egy jól mûködõ kapcsolatom, és nem kell olyan paranoiákkal elszarnom az idõmet, hogy jajjj ha hárommal több ellenkezõ nemût ismerne, akkor biztos megcsalna... Ráérek boldognak lenni. Milyen jó is az.