"Abban is igazad van, hogy ez nem "egoizmus". Ez sznobizmus."
Erre:
"Midõn Zarathustra a legközelebbi városba ért, a mely az erdõk mellett fekszik, nagy tömeget talála ott a piacon egybegyûlve: mert híre ment vala, hogy kötéltáncost lehet látni. És Zarathustra szóla a néphez:
Hirdetem néktek az emberfölötti embert. Az ember olyas valami, a minek fölébe kell kerülni. Mit tettetek, hogy fölébe kerüljetek?
Eleddig minden lény teremtett valamit, õt fölülmulót: ti pedig ennek a nagy árnak apadása akartok lenni és inkább váltok megint állattá, semhogy az embernek fölébe kerüljetek?
Mi a majom az embernek? Nevetség avagy fájdalmas szégyen. És kell, hogy ugyanez legyen az ember az emberfölötti embernek: nevetség avagy fájdalmas szégyen.
Megtettétek az utat a féregtõl az emberig és bennetek még sok van a féregbõl. Egykor majmok voltatok és még most is az ember majomabb akármelyik majomnál.
De még a ki a legbölcsebb köztetek, az is csak szakadék és felemás lény növény és kisértet közt. De vajjon azt mondom-e néktek, hogy kisértetekké avagy növényekké legyetek?
Ime, én az emberfölötti embert hirdetem néktek!
Az emberfölötti ember a föld értelme. Mondja akaratotok: az emberfölötti ember legyen a föld értelme!
...
Mikoron Zarathustra e szavakat mondotta volt, ismét végignézett a tömegen és hallgatott. "Állonganak" - monda szivének - "röhögnek: nem értenek engem; nem vagyok száj, ezeknek a füleknek való.
Avagy elõbb össze kell zúzni fülüket, hogy megtanuljanak szemükkel hallani? Avagy peregni kell dobok és kerepelni bûnbánat-prédikátorok módjára? Vagy talán csak dadogónak hisznek?
Van valamijük, a mire büszkék. Hogy is hívják azt, a mi fölfújja õket? Mûveltségnek hívják; ez tünteti ki õket a kecskepásztorok elõtt. Ezért nem szeretik magukról ezt a szót hallani: "megvetés." Igy hát hadd szóljak büszkeségükhöz.
Igy hát szólok nékik arról, ami legméltóbb a megvetésre: ez pedig az "utolsó ember".
És Zarathustra im-ígyen szóla a néphez:
Ideje, hogy az ember kitüzze célját. Ideje, hogy az ember elültesse legmagasabb reménysége csíráját.
Földje még elég kövér erre. Ámde ez a föld egykoron sovány és kimerült lészen s nem bír majd belõle nõni egyetlen magas fa.
Óh jaj! Eljövend az idõ, mikoron az ember vágya nyilát már nem veti az emberen túl és íjjának húrja elfelejt zúgni!
Mondom néktek: kell, hogy még khaosz légyen az emberben, hogy táncoló csillagot tudjon szülni. Mondom néktek: bennetek van még khaosz.
Óh jaj! Eljövend az idõ, mikoron az ember már nem szül csillagot. Óh jaj! Eljövend az ideje a legmegvetettebb embernek, a ki már magát sem tudja megvetni.
Ime megmutatom nektek az utolsó embert.
"Mi a szeretet? Mi a teremtés? Mi a vágyakozás? Mi a csillag?" - ezeket kérdi az utolsó ember és hunyorgat. A föld akkoron kicsinynyé lõn és rajta ugrándozik az utolsó ember, a ki mindent kicsinynyé tészen. Fajtája kipusztíthatatlan, valamint a földi bolháé; az utolsó ember él legtovább.
"Föltaláltuk a boldogságot" - mondják az utolsó emberek és hunyorgatnak.
Odahagyták vala a tájékokat, a hol kemény volt az élet: mert melegség kell nékik. Szeretik még a szomszédot és hozzá dörgölõznek, mert szükségük van a melegre.
Megbetegedni és csalódni: ezt bünnek tartják; nagy vigyázva járnak-kelnek. Balgatag az, a ki még kövön vagy emberen megbotlik! Koronkint egy kevés méreg: ez kellemetes álmokat okoz. S utoljára sok mérget, kellemetes halálra valót!
Még dolgoznak, mivelhogy a dolog szórakozás. Ámde szorgoskodnak, hogy a szórakozás ne támadja meg õket. Nem szokás már elszegényedni se meggazdagodni: mind a kettõ túlságosan megerõltetõ. Ki akar még uralkodni? Ki még engedelmeskedni? Mind a kettõ túlságosan megerõltetõ.
Nincs pásztor és egy a nyáj! Mindenki egyet akar, mindenki egyenlõ: aki máskép érez, önkéntesen bolondokházába vonúl.
"Valamikor mindenki bolond volt" - mondják a legnagyobb rókák és hunyorgatnak."