Nagyon csábító arra gondolni, hogy a társadalom teljesen társadalmiasítja a gyermeknevelést (is). Határértékként szerintem éppen erre tartunk. De bizonyos történelmi tapasztalatok azt mutatják, hogy ennek nagy kockázatai is vannak, és az emberiség még nem tanulta meg, hogy ezeket hogyan lehetne lecsökkenteni. Így (kisebbik rosszként) marad egyelõre a család szerepének hangsúlyozása, ami viszont sajnos esélyegyenlõtlenséget és nagyfokú civilizáltságbeli különbségeket eredményez.
Én mindenesetre a gyermekeket támogatnám, bölcsõdével, óvodával, iskolával, bentlakásos kollégiumokkal, külön foglalkozásokkal és amit csak lehet természetben, hogy a szülõk (vagy más felnõttek) ne élõsködhessenek iparszerû jelleggel a gyermekeiken, ráadásul ugyanerre mutatva életvezetési és erkölcsi példát a következõ generációnak. Továbbá szerintem nem elég a társadalomnak karbatett kézzel várni, hogy a nyomorból feltörekvõ tehetségesebb emberkék kopogtassanak, hiszen pont a helyzetükbõl fakadóan erre nemigen képesek. A társadalomnak kell értük menni, kiszûrni õket, menteni a menthetõt.