Én nagyon örülnék annak, ha egy ilyen ûrbe telepített naprõmû mûködne!
Csakhát ez a cikkbeli elképzelés kb. az óvodások vágyálmainak szintjén mozog. Így hát az ûrbeli napenergiára sajnos még várnunk kell.
Csak pár dolog, ami miatt ez kb. aúgy visoznyul egy mûködõ naperõmûhöz, mint egy kisgyerek fakockákból összerakott "autója" az igazihoz:
1.) Milyen magasságban kering? A geostacionárius pálya kb. 36000 km magasan van, a 2-3száz km magaságú pályán repülve meg nagyon rövid ideig tartózkodik a földfelszín egy pontja felett.
2.) A Napkorong látszó szögátmérõje a Földrõl elég nagy, kb 1/100 radián (150millió km-rõl 1,3millió km).
Emiatt bármilyen optikával próbáljuk a nap fényét egy pontba gyûjteni, az mindig korong lesz, soha nem pont. A korong átmérõje az optika fókusztávolságától függ: 150 méter esetén 1,3méter lesz a korong átmérõje, 150 km esetén 1,3 km. (300 km-rõl letükrözve a Földre, 2,6 km átmérõjû korongot kapunk... néhány másodpercig, amíg a 8km/s sebességgel mozgó tükör pont fölöttünk van)
36ezer km magsból gyakorlatilag nem lehet ésszerû megoldással letükrözni a napkorongot.
3.) Ha a rendszer napelemeket tartalmaz, akkor -- tegyük fel, hogy ezek nagyon hosszú élettartamú napelemek és az ûrszemét se bizirgálja õket) a termelt energiát lézerrel le lehetne sugározni a Föld felszínére.
Ekkor az ûrállomás lebeghetne akár 36ezer km magasan is.
A gond az, hogy momentán nincs erre alkalmas lézerünk (vagy csak az én tudásom van nagyon elmaradva?).
4.) a lesugárzott energia meglehetõsen veszélyes tud lenni. Gõzzé vált repülõgépek, tornádó pusztítására emlékeztetõ széles sáv a földfelszínen, amely azonban nem törött deszkákkal van megszórva, mint a tornádó nyoma, hanem szép fekete...