A popzenei élettõl (fõleg nem a magyar popzenétõl) nem is kell sokat várni. Értem ezt úgy, hogy a popzenének pont az a lényege, hogy nagy tömegeket szólít meg, ezért amolyan "stílustalan", hiszen a rengeteg ember ízlésének kell valami olyat tálalni ami nélkülözi a szélsõségeket bármilyen irányba. Amolyan arany középutat próbál meg találni, de aztán olyasmi lesz belõle, mint az egyetem végéig kitûnõ diák, aki mindent megcsinált, de nem tudja hogy hogyan tovább, mivel semmiben sem számít "kiemelkedõen jónak" - elég hülye hasonlat, de per pillanat nem jut eszembe jobb; remélem,azért érthetõ...
A másik fontos popzenei jellemzõ, hogy folyton a megújulásra épít; itt is abba a hibába ütközik, hogy nincs konkrét "stílusa" , ezért folyton változnia kell, hogy fenntartsa az érdeklõdést. Vannak persze kisebb-nagyobb behatások, amik kicsit irányba terelgetik a témát - pl. a mostani emo-s hullám, de biztos voltak régebben is ilyenek,az idõsebbek talán tudnak példákat mondani - de általában megmaradnak a jól bevált egyszerû kliséknél és sablonoknál: örülök, szomorú vagyok, szerelmes vagyok-velem vagy, szerelmes vagyok-elhagytál...
Pont emiatt a stílustalanság miatt, egy popzenei szám sohasem fog epikus érzésekrõl/tettekrõl szólni (metál zenék bizonyos fajtái), nem fog elvont és mûvészi dalszövegekkel rendelkezni (alternatív), nem lesznek benne végletekig eltorzított emberi hangú, érzelemkifejezésre szolgáló üvöltések és hörgések (hardcore) és nem fog felemelt középsõ ujjat mutatni a politikának és/vagy a társadalomnak (punkzene).
Ez eredményezi - szerintem - többek között azt, hogy a legtöbb popzenei elõadó sem marad fenn sokáig, mivel az ember nem, vagy csak nehezen képes 2-3 évente tudatosan átalakítani gondolkodását és érzelemvilágát az aktuális trendeknek. Tulajdonképpen egy divathullámmal befutott elõadónak a hullám leapadása után 3 választása van:
1., Vagy folytatja azt, amit a divathullámmal elkezdett --> Nem lesz kereslet a zenéjére, a kiadó kirúgja, eltûnik a süllyesztõben, és már pár év múlva senki sem fog emlékezni rá
2., A megadott sablontémákhoz nyúl,és még évekig folytatja a lemezkiadásokat, a lemezeket viszont egyre kevesebben veszik, mivel ezeket inkább a személy egyre csökkenõ hírneve adja el, mintsem a minõsége --> ezen az úton is adott a bukás, csak ez egy lassabb folyamat...
3., A produceri hatásokra megpróbál megfelelni az aktuális trendnek, szövegírókat vesz fel és rúg ki, kétségbeesetten próbál megkapaszkodni a következõ feltörekvõ divathullámban, ami vagy sikerül vagy nem... aztán megpróbálja megint, és megint és csinálja, amíg sikerül... --> számomra ezek azok az emberek, akik végkép vesztesek, én spec. ilyenek után nem tudnék úgy tükörbe nézni, hogy le ne köpjem magam, hiszen nem hiteles, amit képviselek...
Mivel (szerencsére) a harmadik csoport kevés embert tartalmaz, ezért a fejesek folyton új és új "tehetségeket" (nagyon erõs idézõjelben) keresnek, akiket felfuttathatnak, és akik rövid távú karrierje során igyekeznek minél jobban megfejni a fejõstehenüket.
A média közel sem azért kapja fel és sugározza orrba szájba, mert azt hiszi, hogy az jó. Az egész szimpla marketing és üzlet, mint sok minden más az életben. Példa: a tömeg képébe nyomják egy új elõadó csilivili szerelmes számát. Mindenki volt már szerelmes, mindenki ismeri az érzést, ezért a zenét társítja valamilyen emlékhez/élményhez, szóval tudja, hogy mirõl van szó. Nem feltétlenül kell, hogy tetsszen a szám, de a zene széles tömegekhez szól és minél szélesebb a célközönség, annál valószínûbb, hogy több ember azonosítja magát a zenével.
Ezért bömböl ilyen jellegtelen zene a buszokon, a rádióban, a bevásárlóközpontokban, és hallod vissza ezután a lakótelepen az erkélyrõl kiszûrõdve, vagy az utcán melletted sétáló mp3 lejátszójából.
Nem azért mert jó, hanem mert széles tömegekhez szól, szélsõségek nélkül, ezért jobban eladható.
Hiszen a nagymamák nem fognak szimfonikus metált hallgatni kötögetés közbe és így az eurovíziós dalfesztiválon sem egy posthardcore banda fogja képviseltetni kishazánkat.
Szóval a popzene marketingjének életelve: lebutított, szélsõségektõl mentes zene egyszerû érzelemvilággal, --> ezáltal nagy célközönségre kivetítve, mert így valószínûbb a visszajelzés.
Ritka kivételként a popzenében is kikerülhetnek olyan elõadók, akikre évtizedek múlva is emlékeznek pl. Elvis Presley, de ezek tényleg nagyon ritka esetek...
Véleményem szerint a popzenész valaki olyasmi, aki eladja magát (a lelkét, érzéseit, gondolatait, jellemét) a siker reményében, éppen ezért nem szeretem õket én se.
A másik részrõl ott vannak a zenekarok (zenészek, hangszeren játszani tudó emberek, akik saját maguk szerzik a zenéiket és a szövegeiket), akik megtalálják stílusvilágukat és lebetonoznak annál, így rajongói körük talán nem lesz olyan populáris és széles, de az adott közönség biztos, hogy sokkal jobban szereti õket és évekig-évtizedekig kitart a zenekar mellett. Belõlük lesznek azok a legendák, akik a zene történelmét írják, õk lesznek az igazi nagyok, akiknek számait és az általuk írt riffeket még évtizedek múlva is millió hangszeren tanuló próbálja és akarja majd eljátszani, és totál ideges lesz ha nem sikerül neki...
Azonban az ilyen zenészeknek is van egy általában elfeledett hátránya, ami felléphet a karrierje során. Hiszen lehet hogy a huszonévesen sikeres punk bandát alapító ember már 40-50 évesen úgy érzi, hogy megváltozott, nemis, inkább kiszélesedett ( ez talán jobb szó) zenei ízlésvilágának köszönhetõen inkább átnyargalna valamilyen más mûfajba. Ekkor azonban az eredeti közönséget már nem tudja magával vinni, legalábbis jelentõs részüket nem (itt tulajdonképpen fennáll egyfajta kérdés, hogy a rajongó a zenekarhoz vagy a zenei stílushoz lojálisabb-e).
Egy másik lehetõség amikor a zenész/zenekar mellékprojektként egy másik zenekart hoz létre az ilyen anyagok kiadására, és a két zenekart párhuzamosan futtatja... Persze ez általában nem tartható fenn sokáig, mivel temérdek munkát követel, de lehetõséget ad, hogy valaki több mûfajban is kipróbálja magát. Például: A Blink-182 zenekar gitárosa egy idõben olyan témájú dalokat írt, amik nem nagyon illettek volna bele a zenekar profiljába, ezért a banda dobosával és még kettõ zenész barátjuk segítségével létrehozták a Box Car Racer nevû formációt. Mindössze két hónapot koncerteztek és kiadtak egy zseniális albumot - ami mai napig az egyik kedvencem - aztán mindenki visszatért a saját kis hája tájára.
Visszatérve a magyar zenekarokra, szerintem õk is érzik, hogy a magyar zenei élet inkább marketingre mint kultúrára épít. Szerintem ezért van az, hogy egyre több zenekar próbál a kezdeti indulás után független lenni, és a lemezeiket saját maguk kiadni - vagy az interneten ingyenesen letölthetõvé tenni - mert nem akarnak részt venni az ilyen "zenei életben" amit a média generál.
És igenis vannak jó magyar zenekarok és zenészek (mint ahogy külföldiek is) öregek és fiatalok egyaránt csak a média nem foglalkozik velük, mivel õk specializálódtak, és ezért nem adhatók el széles célközönségnek. Éppen ezért ne is a viva tv-n keresd õket...
Ja és persze, a példa a jó magyar zenekarokra. (A listanem teljes, az én véleményemet tükrözi, nem az általános megítélést; ahol tudok/akarok ott írok kis stílust vagy jellemzést, vagy hogy miért jók - szerintem):
- 30Y, alternatív, Habár mostanában "divat" lett hallgatni õket - én is a "bogozd ki" óta ismerem - rengeted érdekes számuk van, szerintem inkább a dalszövegek fogják meg az embert mint a zenei alap habár az is kiváló. Nem hallgatom folyton õket, mert nem a fõ zenei ízlésvilágom, sokkal inkább olyan zenekar akik egy bizonyos hangulatban hallgathatók, amikor van idõm elmerengni az egészen...
- Kispál és a Borz, alternatív, A magyar zenei életben jelentõsen résztvevõ együttes, gondolom nem nagyon akad olyan, aki ne halott volna róluk. A dalszövegek itt is elég kaotikusnak tûnhetnek, és megfelelõ utánajárás kell ahhoz, hogy mindig tudd hogy mirõl van szó (milyen személyes élmények alapján íródtak a számok). Azonban azon kevés zenekarok egyike, akinek ha elmész egy koncertjére, biztosan érezni fogod azt a kellemes bizsergést a hátad közepében, ahogy át tudod élni a számaikat. Én legalábbis ezért szeretem.
- Kiscsillag, alternatív, A Kispál és a Borz frontemberének másik zenekara. Egyszerû hobbizenekarnak indult, ami nem is lett több annál, a sikerek ellenére sem. Pont ez a kellemes könnyedség fog meg benne.
- Harcsa Veronika, jazz, Nem ismerem a mûfaj hazai felhozatalát, számomra azonban õ képviseli a jazz zene populárisabb vonalát, és azt nagyon jól teszi. (Emellett persze lehet, - sõt biztos - hogy vannak más jó elõadók is csak én nem ismerem õket.)
- Supernem, rock and roll, Igényesen egyszerû, bulizós számok, valamint elgondolkodtatóbb darabok is megtalálhatók a repertoárban.
- Tankcsapda, rock, Azt hiszem nem szorulnak magyarázatra. Zenei életüket folyamatos fejlõdés kísérte és egyre igényesebb darabokat raknak le az asztalra. Õk a magyar rockzenekar, azok akit mindenki ismer és szerintem mindenkinek van olyan száma amit szivesen dúdolgat tõlük.
- Depresszió, (nu)metál/rock, Egy feltörekvõ, még viszonylag fiatal zenekar, akik szintén folyamatos fejlõdésükkel lettek feltûnõek.
- Alvin és a mókusok, punk, Véleményem szerint azon kevés punk zenekarok leghíresebbike, akik az angol vonalat képviselik, azaz, rámutatnak az társadalom és a politika hibáira, akik megmondják hogy rossz a helyzet, de ezt nem ritmustalan darálós alapú zenével hozzák
- The Grenma, softcore punk/Kaliforniai punk, Személyes kedvenc magyar zenekarom, számomra õk képviselik a Blink-182/Sum 41/Green Day hazai megfelelõjét, ráadásul mindezt magyar nyelven teszik.
- Subcribe, (nu)metal, Nagyon lendületes zenét tolnak és abszolút koncertzenekar, inkább koncerten érezni hogy milyen jó a munkájuk.
- Mystery Gang, rockabilly, Az 50-es évek zenei témáit tudják úgy elõadni hogy a mai zenén nevelkedett emberek is táncra perdülnek ha meghallják...
- Falcongate, hardcore/softcore punk, egy viszonylag ismeretlen zenekar, angolul énekelnek és szerintem stílusvilágukban elég kiemelkedõt nyújtanak.
Mindemellett azt is hozzátenném, hogy amirõl idáig beszéltem az mind könnyûzene, emellett ne feledkezzünk meg a komolyzenérõl sem, hiszen az sem a tömegek zenéje, mégis alkothat a könnyûzenénél sokkal maradandóbb értékeket. (Hasonlítsa például mindenki össze a kaputelefonjuk/csengõjük hangját Beethoven "Für Elis" -ével ... gyakran alkalmazzák, mégis sejtette volna valaki hogy mi az eredeti zene?)