Szûkebb értelemben a Baranta a IX. század és a XX. század között élt magyarság harci kiképzési formáira épülõ fegyveres- és pusztakezes harcmûvészeti irányzat. Jelentõs szerep jut a Kárpát-medencei mozgásanyag mellett a feltételezett vándorlási területeken alkalmazott harci eljárások, a hasonló életmódközösségeket felépített népek (szkíták, hunok, avarok, türkök, onugorok, kazakok) harci és kiképzési kultúrájának is.
A Baranta (Böllön) mozgásanyagának visszafejlesztésében nagy szerepet játszottak az idegen (elsõsorban Habsburg) uralkodók (birkózást, ökölharcot, vívást, íjászatot, lovaglást) tiltó vagy korlátozó törvényei. A mozgáskultúra egy része így csupán harci táncokban, a pásztor életmódban, vívókönyvekben és mûvészeti ábrázolásokon maradt meg.
A XVI. század elejétõl megindul a magyar kultúra kettéválása. Ettõl az idõszaktól fogva a népi kultúra õrzi csak tovább a magyar sajátosságokat. A nemesi kultúra (a harci kultúrát, mozgásos kultúrát is beleértve) egyre inkább nyugati jelleget ölt. Az ezt követõ idõszakokban már egyre inkább a társadalom perifériájára sodródik a harci jellegû tudásanyag.
A magyar harcmûvészet újjáélesztésére több kísérlet is történt. A két világháború alatt magyar katonatisztek állították össze az elsõ komoly anyagot, amellyel a legénység harci képzettségét és nemzeti hagyományokhoz való ragaszkodását akarták elõmozdítani. A kutatások eredményeinek néhány eleme a korabeli harci szabályzatokban is megjelent.