"F.A Mitchell-Hedges régész 1924-ben egy õsi maja város, Lubaantum (a mai Belize területén) feltárásán dolgozott, amikor vele lévõ 17 éves Anna lánya valami csillogást vett észre. Egy kicsiny, de életnagyságú kristálykoponyát találtak, melyrõl azonban hiányzott az állkapocscsonti rész. Ezt három hónappal késõbb, a koponya többi részétõl mintegy 7,5 méternyire találták meg.
A Mitchell-Hedges-féle koponya az egyetlen, amely két darabból áll, az összes többi esetében a fogakat csupán rávésték a tömör koponyára. E lelet esetében azonban az állkapocs a valódi csontos koponyához igen hasonlóan illeszthetõ a többi részhez, és így a száj nyitása-csukása is megoldható.
1970-ben Frank Dorland restaurátor engedélyt kapott, hogy alapos laboratóriumi vizsgálatnak vesse alá a kristálykoponyát. Kiderült, hogy az állkapocs és a koponya többi része ugyanabból a kvarckristály-tömbbõl származik. Nagy meglepetésre az is feltûnt, hogy az egész koponya a kvarc kristálytengelyének irányát figyelmen kívül hagyó módon készült, holott ez a tengely határozza meg, hogy a kifaragás során mekkora eséllyel reped meg a kristály.
Dorland a legalaposabb mikroszkópos vizsgálattal sem fedezett fel karcolásnyomokat a koponyán, ami kizárja annak a lehetõségét, hogy fémeszközökkel munkálták volna meg. Ez annál is kevésbé valószínû, minthogy a kvarckristály Mohs-féle keménysége 7, amelynél az általunk ismert összes fém puhább. Az egyetlen ma elképzelhetõ anyag, amellyel megmunkálhatták, a gyémánt.
Dorland elképzelése tehát, hogy a koponya készítõi elõször gyémánttal gömbformát faragtak ki, majd a csiszolást, maratást, fényezést víz és homok oldatával végzett megszámlálhatatlanul sok kezeléssel kivitelezték. Ez azonban óvatos becslések szerint 300 emberévnyi munkát jelent! A Mitchell-Hedges-féle kristálykoponya tehát vagy egy mára már elfeledett eljárással készült, vagy több évszázadot is igénybe vett létrehozása."