Nem tudom, hogyan keverted bele a dologba az igazságot, hiszen itt ízlésbeli dolgokról van szó, azok pedig nem lehetnek sem igazak, sem hamisak, mert értelmezhetetlen rájuk az igazság fogalma. Normának pedig mindenki azt tartja, amit elfogad, preferál (megint semmi köze az igazsághoz). Így az én szempontomból a "kapcsolatba menés" egy normaszegés, azaz nem más, mint elhajlás a kívánatosnak ítélt (normális, azaz a norma által elõírt) magatartásformától.
Az pedig egy teljesen más téma, hogy ki mit gondol egy adott norma megsértõjérõl. A konkrét példára nézve kijelenthetem, hogy semmit nem gondolok azokról, akik párkapcsolatban élnek. Azokról viszont, akik képtelenek boldogok lenni önmagukban - más ember nélkül - valóban negatív véleményem van, de ez és az elõbb említett csoport nem szükségszerûen fed át, sõt számtalan olyan embert ismerek, aki képes egyedül is boldog lenni, de mellesleg van/vannak kapcsolatai is.
"vannak, akiket a párjuk tesz boldoggá" - ha ezt úgy érted, hogy ezek az emberek a párjuk nélkül képtelenek a boldogságra, akkor fenntartom, hogy ilyen emberek érzelmileg sérültek, egy egészséges az életet a maga valóságában szemlélni képes ember egy lakatlan szigeten is tud teljes életet élni, és nem érzi úgy, hogy sorscsapás érte - mert valóban nem is érte az.