Az a szülõ, aki hagyja a gyerekét napi 8-10 órát a gép elõtt ülni, tulajdonképpen örül ennek, mert addig is elfoglalja magát a csemete.
Ha nem gépezik, akkor a tv elõtt fog ülni.
Az egész már a szülõknél el van cseszve.
Kevés az olyan szülõ aki foglalkozik a gyerekkel. A kis tûkarú pedig egy olyan világban nõ fel, ahol az arctalanság jótékony homályában lehet vagány, okos és népszerû. A könyv idejét múlt fogalommá, a sport egy nehéz és nemkívánatos tevékenységgé, a gerincferdülés pedig természetessé válik.
A szociális gondolkodás a minimumra korlátozódik, felerõsödik a depresszióra való hajlam.
Mire felnõ, egy szánalomra méltó, önzõ és gyenge emberré válik, aki talán nem erre született.
Na ki mit szeretne a gyermekének adni??
Önálló gondolkodásra kell nevelni õket, meg kell tanulniuk dönteni.
Fontos a sport, a többiekkel való együttlét, a közös tanulás és talán a legfontosabb a barátság. Meg kell ismertetni velük azt az érzést, amikor nem egy szoftver irányítja a fantáziát és rajtuk múlnak a következmények.
A játékoknál nincsenek valódi következmények, virtuális barátok nem léteznek és a fifa sem pótolja a valódi gólszerzés örömét.
Régebben részt vettem egy-két gyerektáborban. a fõ koncepció az egység megteremtése volt. Az elején még fontos volt, kinek milyen mobilja van.
A vége felé egymást segítették, nem voltak kirekesztettek és ami a legfontosabb, boldogok voltak. Nem akartak hazamenni. Eszükbe sem jutott, hogy otthon várja õket a csodálatos számítógép.