A kiindulópont: aggodalmaskodás, féltés, rettegés. Te nem félted azt, akit szeretsz? Mert a nõk igen, a nap minden percében.(Én pl féltem a barátomat, mert szakács, és akkora halefekkel dolgozik, hogy még egy jóérzésû baltásgyilkos is sírvafakadna tõle.) Nevezhetjük anyai ösztönnek, nõi hülyeségnek, naivságnak, aminek akarod. Ámde ezekbõl a dolgokból jön az elégedetlenkedés, drámázás, melankólia, pesszimizmus. (Bár én nem drámázok az elõbbin - mármint a jatagánokon, amivel a párom dolgozik -, mégis aggódom érte, hogy mégis mikor vágja el, égeti meg magát. Nem drámázok, nem drámázhatok, ez a munkája, szereti, csinálja, ám mégsem fogok táncraperdülni, amikor varrnivaló sebekkel tér haza éjjel a munkából.) Jogos, nem derûs állapot, mi sem szeretjük. Részemrõl túlteszem magam rajta, örülök, hogy láthatom, nem hisztizek, amikor nem foghatom meg a kezét: hisz fáj neki. Ehelyett - mondhatni szó szerint - nyalogatom a sebeit, és megpróbálom az együtt töltött perceket széppé tenni. És az a legszebb benne, hogy ha figyelmen kívül hagyom a Kedves bõrén a lyukakat, akkor erõfeszítés nélkül tud minden jó lenni. :)