Momentán tényleg megmentette Gannicust a nõje és értelmet adott az életének. Meg is mondja Spartinak, hogy ezért az utolsó célért képes meghalni, ezzel végre képes azonosulni. ÉS meg is tette, harcolt a végsõkig és kereszthalált halt a többiek oldalán. nem véletlen jelenik meg neki az aréna és mestere/barátja Onemaius, aki jelezte neki, hogy ezzel végleg elnyerte bocsánatát és a hõsök útját járva hõsként hal meg, az aréna igazi hõseként.



Nem véletlen Victory a címe a résznek. A gyõzelem igen relatív dolog ám. Csak felfogás kérdése. Ha a végsõkig elmentél és mindent megtettél amit megkívánt a becsület és az igazság, ha hõsként esel el a végsõ csatában (vagy utána mártírhalált halsz), akkor gyõztél, EZ az igazi gyõzelem. Az út a fontos.



Mind gyõztek, Spartacus, Gannicus, Crixus, Naevia stb., azt tették, amit KELL és amit helyes. Legyõzték saját magukat, az önzésüket, a halálfélelmüket, a vágyaikat, a sötét oldalukat, szembeszálltak a reménytelen esélyekkel és ehhez kell a legnagyobb bátorság. Örökre emlékezni fognak rájuk, de ha nem, az sem számít fikarcnyit sem. Õk már gyõztek! Szabad emberként haltak meg és ez a lényeg...





Én azt mondom, ez a rész a gyõzelemrõl szólt és semmi másról. Totális és visszavonhatatlan gyõzelem! Emlékeztek még a 300 bátor spártaira?! Hát emlékezzetek Spartacusra és társaira is!