2.fázis, Célazonosítás: Na, ez már trükkösebb. Honnan tudod, hogy ki az a mókamiki ott, sokmillió kilométerre tõled?
Nos, elsõ körben úgy kezdõdik, ahogy ma és az elmúlt évtizedekben például a hadihajókat követték. A "kikötõk" a világûrben is kritikus pontok lesznek. Ûrállomások, aszteroida bázisok, esetleg Holdak, Bolygók felszínén épített ûrkikötõk. Kell egy "szem", aki ezeket figyeli. Ez lehet ûrhajó, de olcsóbb és veszélytelenebb, ha mûholdakat telepítesz a közelébe. Azok jelzik, hogy ki és mikor hagyta el a bázist. Mivel az üzemanyag továbbra is kritikus pont, ezért az induló pályája után már lehet jó eséllyel megmondani, hova is készül, aztán elég az útvonal közelében lévõ mûholdakat a várható pályarész megfigyelésére átállítani. Persze lehet veszõdni a megfigyelõ mûholdak felderítésével és megsemmisítésével, de ez békeidõben aligha játszik (ugyanazért, amiért nem lövik le a Japánok a tengervizeik felett járõrözõ kínai repülõgépeket, vagy nem lõttek a kínaiak sok évvel ezelõtt az amerikai Orion tengerészeti kémrepülõgépre.
Persze van még egy mód, az IFF (Barát-Ellenség Azonosítás) klasszikus módja. A "kérdezõ" küld egy "kérdõ" rádiójelet a célpont felé. Ha a célpont rendelkezik megfelelõ IFF rendszerrel, õ erre a kérdésre egy megfelelõ "választ" fog adni, így tisztázva, hogy barát, nem pedig ellenség. Ha a célpont nem ad választ, akkor valószínûleg ellenség, lehet rá tüzelni.
Persze egy ilyen "kérdez-felek" játék akár órákig is eltarthat, és közben a támadó hajó közelebb is érhet, és itt jön a képbe a harmadik fázis, a manõverezés.
3. fázis: Manõverezés:
Azt már leírtam, hogy mi a helyzet az üzemanyaggal. Jelenleg két féle hajtómûvet tudunk elképzelni. Egy nagy tolóerejût, de üzemanyagfalót, amivel komoly manõvereket lehet végrehajtani, viszont hamar megeszik az üzemanyag készletet. Ilyen alaphangon a kémiai hajtómû, de ez nekünk nem játszik. Egyszerûen túl sok üzemanyagot kíván meg, ami aligha vállalható. Az olyan alternatívák, mint a Nukleáris-Kémiai, már némileg jobb választást nyújtanak, ezekben ugye az üzemanyagot, pl. Hidrogént vagy Ammóniát egy atomreaktor magjában átvezetve felhevítünk, és ebbõl lesz a tolóerõ. Egy ilyen hajtómûvel elérhetõ akár ezer kN tolóerõ is, tehát segítségével el lehet képzelni, hogy egy pár száz tonnás hajó esetleg elérje az 1g-s gyorsítási értéket (~10m/s2). A kérdés, hogy meddig tudja tartani ezt.
A sokat emlegetett ISP, specifikus impulzus az, ami meghatározza, mennyire pazarló az üzemanyaggal a hajtómû. A fent említett nukleáris meghajtás esetén egy Föld-Mars úthoz egy 250 tonnás ûrhajó tömegébõl mintegy 200 tonnának kell lennie az üzemanyagnak az oda-vissza úthoz, 3 hónapos pályán (3 hónap Föld->Mars, 30 nap Mars körül, 3 hónap Mars-Föld). Ez bitang jó arány ráadásul, de az ûrhajó hasznos tömege mindössze 20 tonna, ebbe kell beleférjen a személyzet, a különféle felszerelések és esetünkben a fegyverzet is. Az ûrhajónk pedig csak arra képes, hogy a Föld-Mars utat megtegye, egy Föld-Jupiter úthoz már nem rendelkezik elég DeltaV-vel.
Természetesen vannak nagyon jó ISP-jû hajtómûvek, mint az Ion-hajtómû, a különféle fúziós hajtómûvek, a VASIMR és így tovább. A gond ezekkel viszont a tolóerõ. Ami nem sok. Egy Ion-hajtómûs ûrhajóval a fenti Föld-Mars út 90 (spirális gyorsítás a Föld elhagyásához) +270 (utazás) + 90 (spirális lassítás a Mars-nál) napig = 11 hónapig tart, majd ugyanennyi vissza. A szépsége az, hogy bár itt a "hatótáv" jóval nagyobb is lehet, a szükséges deltaV eléréséhez szükséges idõ is nyúlik, mint a rétestészta. "Kicsivel" több üzemanyaggal, és esetleg egy-két Nap és/vagy Föld/Mars hintamanõverrel, a csillag és a bolygók gravitációs hatását kihasználva, el lehet jutni így már akár a Jupiterhez is. Ha a legénység nem veszti el a józan eszét az alatt az uszkve 5 év alatt, amíg ezt a hajójuk megteszi.
Itt már kezdhet az ember fejében motoszkálni, hogy ez ritka rút módja a hadviselésnek, hiszen korlátlan üzemanyagot senki sem vihet (tegyük félre a napvitorlásokat most). A támadó fél elõtt két opció adott: vagy csak annyi üzemanyagot használ fel, hogy adott esetben valami vargabetûs pályán visszatérhessen oda, ahonnan indult, vagy felhasználja a szükséges üzemanyagot, hogy eljusson a bolygóhoz, és legyen annyi tartaléka, hogy vissza is térhessen, vagy minden üzemanyagát felhasználja, és vagy gyõz a célpontnál (aztán valahogy majd csak szerez üzemanyagot) vagy elbukik.
Valamennyi mozgástere természetesen a beérkezõ hajónak van, de túl sok nincs - ha komolyabb pályamódosítást hajt végre, vagy elvéti a bolygót/holdat, vagy nem lesz elég üzemanyaga, hogy lefékezze magát, és vagy belecsapódik, vagy megkerülve azt kisodródik a célpont gravitációs mezejébõl.
A védõ sokkal jobb helyzetben van. Õ már ismeri a beérkezõ támadó pályáját, tehát a saját keringési pályáját úgy módosíthatja, hogy az ideálisabb lehet. A célpont és maga közé vehet egy kisebb holdat, vagy akár a bolygót, amely körül kering. Mivel így a támadó nem lát rá, ezért taktikai fölénybe kerülhet, ami a támadót nehéz helyzetbe hozhatja. Hiába no, védõnek lenni mindig jobb. :)