Az ûrsorozatokban - fõképp ugye azokban, melyek nem egy fix helyen játszódnak [lásd Caprica] - azért tûnik cikinek egy-egy ûrháborús jelenet, mert a mai mércével mérjük õket.
Ha elszakadunk a valóságtól és/vagy a jelenleg ismert fizikai, technikai korlátainktól, akkor számos, elég komoly fantáziával megalkotott történetben fellelhetõ ûrharc tûnhet elfogadhatónak [persze, az ûrben hallható és terjedõ hangoktól most tekintsünk el].
A Battlestar Galactica-ban például nagyon tetszett a valódi 3D-s környezet megjelenítése. Emlékeztetõül: amikor a tárgyaláshoz megérkezik a hajó, a semleges peremvidéken lévõ állomásra, az emberek követével, és a dokkoláskor ráfordul a dokkolóra.
Vagy a fékezõrakéták használata - mellyel valószerûbbé igyekeztek tenni [és persze, a réginek megfelelõvé] a jeleneteket...
Vagy az atombombák emlegetése - nem holmi fézer, plazma és ionágyú stb.
A Star Trek-ek 24. századbeli szak- és katonai zsargona, a harcászata igen komoly elvonatkoztatást követel meg a nézõtõl.
A kézi, mindentudó kütyüktõl a millió kilométernyire is életjeleket fogó érzékelõkön át, a "le/átsugárzásig", a polarizáláson át az ion/plazma/foton torpedókig...
Számos [legfõképp ugye a korai években készült epizódok, filmek esetében] jelenetnél mosolygunk kicsit, de ugyanakkor, beleélve már egészen hihetõvé válhat az, hogy egy Klingon Héja álcázni képes magát, vagy hogy egy Romulán Drone-t millió kilométerekrõl (több tucat fényévrõl) lehet agyhullámokkal vezérelni...