Hisztérikussá fokozódott várakozás elõzte meg az új generációs Sherlock harmadik évadának minapi indulását. Az okostelefonos nemzedék rákattant a sorozatra, anélkül hogy a történet intellektuális színvonalából engedni kellett volna.
Sir Arthur Conan Doyle rafinált hõse pipa helyett nikotintapaszt használ, sms-ben hívja párbajra ellenfelét, és nem konflissal, hanem fekete taxival száguld át a ködös londoni éjszakán – Sherlock Holmes legendája most mégis élõbb és izgalmasabb, mint az elmúlt évtizedekben bármikor. A BBC által készített sorozat alkotóinak egyetlen céljuk volt: modernizálni a titokzatos, kívülálló magánnyomozó figuráját, fogyaszthatóvá és szórakoztatóvá tenni a mai közönség számára anélkül, hogy elbutítanák vagy átírnák az eredeti kánont. A 2010 óta kétévenként három új résszel bõvülõ sorozat már-már kezelhetetlen méretûre duzzadt rajongótáborából és az eddigi díjak számából ítélve ez maradéktalanul sikerült.
Miként tér vissza a második évad végén meghalt Sherlock a most indult harmadik minisorozatban? – a találgatásokkal a várakozás feszültségét a végletekig fokozó tévésorozat részben attól különleges, hogy vizuálisan, a filmnyelv erejével ábrázolja a detektív cikázó gondolatait; ahogy a fõhõs végigméri klienseit és kiszúrja rajtuk a gyanús részleteket, a képernyõn felvillanó szavakként követik egymást az észrevételek. A zakó szélén ragadt hajszál, a bajuszon megülõ morzsa és a csapzott haj együttes jelentése a nézõk számára is látható grafikonba rendezõdik Sherlock agyában, míg lehetséges hipotéziseinek száma a képernyõ alján tûnik föl idõrõl idõre. A nézõk tehát nem a kívülálló szemszögébõl, hanem egyenesen Holmes agyából figyelik a bûnügyek megfejtését; a szellemes vizuális ötletek és technikai bravúrok által bepillantást nyerhetnek egy zseniális elme mûködésébe. A mû másik különlegessége ugyanakkor a klasszikus értékek átmentésében rejlik: a párbeszédek elegáns és fanyar stílusában, melyek néhol a dickensien csípõs humorig merészkednek, és a viktoriánusan titokzatos helyszínkomponálásban. Mindegy, hogy egy metrómegállóról vagy a Baker Street 221/B-rõl van szó – ahova Sherlock beteszi a lábát, ott minden kicsit patinássá, az atmoszféra sûrûbbé válik. A siker kulcsa az lehet, hogy maguk az alkotók is igazi rajongók: Steven Moffat és Mark Gatiss forgatókönyvírók (a Doctor Who?-t is õk jegyzik) annyira tisztelik ezt a hamvaiból újra és újra feltámadó legendát, hogy személyes küldetésnek tekintették egy kortárs adaptáció elkészítését.
Sir Arthur Conan Doyle 1859-ben született Skóciában, orvosnak tanult, de mivel sose jártak hozzá páciensek, unalmában írogatni kezdett. Így jött létre a két fõszereplõ alakja – Sherlockot állítólag egyetemi tanáráról, Watsont pedig egy kollégájáról mintázta. A fõhõsbõl már akkor igazi ikon lett: Holmes szikár, arisztokratikus, hiperintelligens nyomozó, aki kivételes dedukciós képességével bárkirõl leolvassa a múltját másodpercek alatt, és képes mikroszkopikus részletekbõl kikövetkeztetni egész eseménysorokat. Azt viszont nem veszi észre, ha valaki szemtõl szembe szerelmet vall neki – a gõgös és teátrális, de érzelmileg analfabéta zseni örök toposzát fedezte fel Doyle, és a gyarló, de szerethetõ figura hamar belopta magát az emberek szívébe. Holmes és hû társa, a jóravaló, de átlagos Watson több mint egy évszázada nem tud kikopni az emberek hétköznapjaiból; a legátütõbb sikert eddig talán a Jeremy Brett fõszereplésével, a kilencvenes évek elején készült brit tévésorozat érte el, mely azonban annyira kor- és szöveghû volt, hogy ma sokak szemében lassúnak és nehézkesnek tûnik. A hangosfilm elterjedésétõl kezdve átlagosan tízévente megjelent egy Sherlock-film, mégse lett egyikbõl se kontinenseken átívelõ, évekig tartó kultusz. Mit tudhat akkor a BBC sorozata?
Az újszerû befogadói élményen túl, mely a nyomozó agytekervényeibe enged betekintést, és a klasszikus stiláris elemek modernizálása mellett a titok a szereposztásban rejlik. Holmest Benedict Cumberbatch játssza, aki a sorozattal párhuzamosan – és részben annak köszönhetõen – vált nemzetközi sztárrá és férfibálvánnyá, és többek közt a Vágy és vezeklésben, a Suszter, szabó, baka, kémben és a legújabb Star Trek-filmben volt mostanában látható. Cumberbatch alkatánál fogva is erre a szerepre termett – metszõ tekintete, karizmatikus arca és nemes kisugárzása intellektuális fölényt sejtet, míg zengõ bariton hangját egy kritikus úgy jellemezte: mintha egy jaguár egy csellóba bújt volna.
Ellentétpárja, a Watsont alakító, alacsony és zömök Martin Freeman kinézetre is a derék és józan átlagember prototípusa. Kettejük közt pedig létrejött a tökéletes kémia. Ez az a kapcsolat, amit Doyle a történeteiben olyan szorosra fûzött, hogy azóta is van olyan olvasat, mely latens homoszexualitást vél felfedezni köztük – pedig sokkal problémásabb és bonyolultabb viszonyrendszerrõl, a barátságról van szó. És amellett hogy a Sherlock bûnügyei igazán rafináltak, a deduktív okfejtések pedig pszichológiai látleletek is egyben, kellett még valami ahhoz, hogy a sorozat ilyen átütõ legyen. Ez a kettejük közti szövetség kifinomult megjelenítése – mely leginkább az állandó civakodásban, a cinikus visszaszólásokban és egymás szokásainak megrögzött helytelenítésében érhetõ tetten. Holmes fellengzõs, kellemetlen és csak az intellektuális diadal érdekli, Watson komótos és szerény, teát szürcsölgetõ kisember. És mégis van valami elválaszthatatlan bennük, ahogy Don Quijote se volt meg Sancho Panza nélkül. Doyle nemcsak a zseniálisban fedezte fel a gyarlót, de a hétköznapiban is a különlegeset: Watson morális állhatatossága, hûsége és hite nélkül Sherlock nem lenne életképes.
Az alkotás nosztalgikus hangulatát erõsíti, hogy a forgatókönyvírók szinte mindent átemeltek az eredeti Sherlock-univerzumból: Mrs. Hudson, a Baker Street 221/B fõbérlõnõje éppolyan szószátyár és talpraesett, mint az eredeti novellákban; Lestrade, a Scotland Yard fõnyomozója rendre értetlenül áll a bûnügyek elõtt; és most is megjelenik az õrült fõgonosz, Moriarty, Sherlock nemezise. A mese tehát éppoly kerek és toposzokkal teli, mint száz évvel ezelõtt – csak annyit változtattak rajta, hogy a fiatalok is értsék.