Jó írás lett, de szerintem sem ilyen elkeserítõ a helyzet.
A lélek és a test magányossága is legyõzhetõ. A legyõzés itt soxor szó szerint értendõ, mert a magányosság, nem csak valaminek a hiányából, a nemtudásból, a tapasztalatlanságból, hanem az elutasításból fakad. Egy olyan ideából, vagy inkább, valami reflexes lelki öklendezésbõl, amit viszont el kel tudnod utasítani, mert a hányó, okádó embert mindenki elkerüli.
Szeretetrõl beszélsz, de közben vannak, akiket kirekesztesz a szívedbõl, pedig a szeretetet nem lehet korlátozni. A harag, a megvetés (amely tudvalevõleg a sötét oldalra visz;) kötõdés, figyelmedet olyanok felé fordítja, akiktõl nem kéne függened. Ha nem tudsz elszakadni haragod tárgyától, akkor késõbb azt se fogod tudni szeretni, akit arra érdemesnek találsz.
Minden megtanulható, a telepátia, a különleges képességek is, kitartás kérdése az egész. Ha az ember iszonyat erõs biológiai támogatással, bedrótozva 1-2 év alatt tanulja meg az anyanyelvét, akkor miért gondoljuk, hogy a telepáriára elég lenne egyetlen próbálkozás és már mûködik is?
Szóval minden tanulható, azonban tanulni kell olyan dolgokat is, amirõl azt hinnénk maguktól jönnek: a szabadság, vagy a belsõ erõ.