A falra mászás és kiakadás valóban az egyik lehetõség. A kor nívóján leginkább magától értetõdõ, legvonzóbb, és legtöbbet választott.
Fõleg ha személyed elleni támadásnak veszed az egészet.
A másik lehetõség, hogy teljes átéléssel és átérzéssel megköszönöd neki, hogy ennyire fontos vagy neki, hogy így törõdik veled és az egészségeddel, és hogy nem tudsz mást e földtekén, aki ennyire figyelne rád, és törõdne veled. És ezt nem csak mint süket rizsa mondod, hanem át is éled, hogy ez tényleg így van, és ez az egyik legfelsõbb jó amiben ember részesülhet. És, szavamra, ebbõl sokkal több közös és személyes boldogság és öröm fog származni, mint abból, hogy a falra mászol, kiakadsz, esetleg elküldõd a fenébe [az már mindegy, hogy gondolatban és/vagy szóban és/vagy tettekben].
Hogy mi a tét?
Élet és halál. Áldás és átok. Boldogság és boldogtalanság. Együtt és külön.
Mindenki maga választ, hogy gondolataival, szavaival, tetteivel mit képvisel.
Esetleg, nem érted mirõl van szó? Hülyeségnek tartod? Ellenérvelésbe kezdesz?
Ezért mondják a nõk, hogy: "semmi".
"Faszom, egy kapcsolatnak nem az a lényege, hogy elfogadjuk a másikat nagyjából úgy ahogy van?"
Igen, ez igaz lehet, csak kérdés, hogy itt valóban azt kell-e nézni, hogy itt-ott nem fogad el, vagy azt, hogy itt-ott a javadat szeretné, és jó szándékkal munkál rajtad. És hogy nem ellened, hanem érted van.
Mindenben a gyémántot látni és keresni, és aztán a megtalált gyémánthoz szólni, ez itt a lényeg.
Minden más csak a mi felbontásához, és én háborúkhoz vezet.
Ha mégis kialakul egy háború, akkor a kérdés már csak az, hogy kinek van több esze, ki vesz észre hogy háború van, és ki fordítja a háborút békére. De nem duzzogással, puffogással, mérgelõdéssel sat.