A cikk végkövetkeztetése badarság. A félrefordítás és a szenzációsan tálalt trivialitás esélye mindig fennáll, de senki komoly kutató nem gondolhatja azt, hogy egy sejtfejlõdési csavarból lehet következtetni annak bolygóközi esélyére. Még csak a földi nehézségére sem.
Mindig azt kell kapásból feltételezni, hogy a fantáziánk a kicsi. Ha látunk egy elefántot a cseresznyefán, akkor nem rögtön arra gondolunk, hogy csoda történt, és tud repülni, hanem elkezdjük keresni a tréfás kedvû darust. Hasonlóképp, egy eukarióta sejtfejlõdésben jelentkezõ meghökkentõ trükk nem jelenti azt, hogy a dolog lehetetlen, még csak azt se, hogy nehézkes: egyszerûen a természet néha lebontja az állványzatot, amin építkezett, és mi csak a végeredményt látjuk.
Az evolúció során végbement változássorozatokat adaptációs programoknak szokás hívni. A természet gyakran kerülõ utakon jut el a zseniális találmányig, és a köztes formákat nem, vagy csak hosszas nyomozás után találhatjuk meg. Az intelligent design-os valláskárosultak szoktak ezerrel hivatkozni olyan meglepõ evolúciós találmányokra, amelyeknél nem nyilvánvaló annak kialakulási útja, mint pl. bizonyos baktériumok flagelluma; eddig mindig kiderült, hogy csak az õ fantáziájuk volt korlátolt, és létezik adaptációs program, ami azt létrehozhatja.
A kutatók alighanem helyesen mutattak rá, hogy a mitokondrium bekebelezésének sztorijában biztos sok még a homályos folt, de a cikkben leírt bonyadalmakra még én laikusként is ki tudok találni evolúciós programokat. Mi van például, ha bizonyos baktériumfajta mondjuk esetenként kettõs membránt növesztett, és a két membrán közti teret kezdte el késõbb egyéb funkciókra használni? Ebben az esetben a mitokondrium az õsi mag, ami köré nõtt az eukarióta sejt. Nagyon nem látom itt azt a hû de nagy meglepetést, amit a cikk sugall. Ne felejtsük, hogy erre a lépésre közel egymilliárd év volt.