Ez így ebben a formában teljesen értelmetlen. Persze eljátszani érdemes az ötlettel, hátha kisül belõle valami. Most tegyük félre a megvalósítás nehézségeit (mikor tudunk a Jupiterbõl bármit is kinyerni? Kétszáz év múlva?). Tehát rendben elindult a Daedalus. Hová is? A számítások nem véletlenül említenek 6 fényévet. Az eredeti cél a 6 fényévnyire levõ Barnard csillag. A hetvenes években bolygókat gyanítottak a csillag körül, ezért lett célpont). Azután kiderült, a kor eszközeinek pontatlanságából szármató mérési hiba volt. Tehát akkor hová is? Minden egyes plusz fényév nagyjából plusz 8 év repülési idõ. 50 év még belefér, a mai ûreszközök között is vannak 30 évesnél öregebb, jól mûködõ példányok (pl. Voyagerek). No de ha 100-200 évre növekszik a repülési idõ? Talán addig sikerül közeli csillagok körül kõzetbolygókat kimutatni, hiszen azok lennének érdekes célpontok. A maximális távolságot viszont sajnos nagyon szûkre kell szabni (legyen mondjuk 10 fényév), ezen belül pedig nincs sok csillag.
A másik probléma: a Daedalus nem fékez az adott csillagrendszert elérve, szondákat bocsát ki, amik szétszóródva az eredeti sebességgel átrepülnek a rendszeren. Az érdemi, kutatásra fordítható idõ maximum néhány nap, vagy még annyi sem. A Plutó pályájának átmérõjének megfelelõ távot ez a szonda kb. 80 óra alatt megteszi. A számunkra érdekes terület ennél nagyságrenddel kisebb. Mert azért egy, a lakható szférában keringõ bolygó lenne az igazi. Néhány nap, 80-100 év repülés után. Nem túl hatékony.