Egy filmet is a sztárokról azonosítanak és nem arról az x száz névtelen munkatársról, akik adott esetben nagyságrendileg többet tettek a filmért, mint a fõszereplõ. Ettõl függetlenül a sztárság nem úgy mûködik, hogy vannak filmesek, akik fényezik magukat, meg vannak, akik nem. Egy CG supervisor fényezheti magát, ahogy akarja, egy szûk hozzáértõ rétegen túl senkit sem fog érdekelni a neve.
A média kommunikáció úgy mûködik, hogy az emberek hajlamosak személyekkel azonosítani filmeket, intézményeket, márkákat, stb. így a fõszereplõ munkaköri leírásában a színészi teljesítményen túl a nyilvános szereplés, a pozitív imázs fenntartása (értsd: önfényezés) is benne van, mert ettõl is függ a közös munka sikere. Az egyik oldalról ez úgy néz ki, hogy az x száz emberbõl néhány pofátlanul learatja a sikert, a másikról meg úgy, hogy az x százból csak néhányan küzdenek a frontvonalon, a hátország meg õket segíti.
Azért igazságtalan és visszataszító Jobs és Ritchie halálát szembeállítani, mintha egy nyikhaj celeb halála elhomályosította volna egy szerény zseni halálának jelentõségét, mert mindketten a saját munkaterületükön értek el kiemelkedõ eredményeket, a munkaterületükre jellemzõ eszközökkel és az ahhoz tartozó publicitással.
Nyilvánvaló, hogy Jobs halálát a média túllihegi, mert a médiának már csak ilyen a természete. Ugyanakkor nem hinném, hogy mondjuk Orson Welles munkásságát azért kellene lefikázni, mert nagyjából abban az idõben halt meg a világ legjobb hangmérnöke és bezzeg szegényre nem emlékszik senki.