Pontosan ott van az erkölcs, amikor az empátia nyomán az emberben lelkiismereti aggály merül fel. Az illetõ nem tud mit csinálni ellene. Ha a lelkiismerete ellen tesz, és rideg marad a belsõ figyelmeztetéssel szemben, attól még létezik a beépített morális korlát, csak tojik rá nagy ívben. X eset után már teljesen érzéketlen lesz erre, egészen addig, amíg valamilyen hatásra a morális gátak felszínre nem kerülnek, és akkor egyszerre szakad rá az emberre a tettének a súlya.
A háborús traumát tipikusan nem a félelem váltja ki a katonákból, hanem az amit maguk tesznek, és amit mások másokkal tesznek. Ez olyan szinten rányomja a bélyegét az ember életére, hogy az alanyt élete végéig elkíséri. Ilyen szintû erkölcsöt neveléssel nem lehet létrehozni (ha nem létezne eleve az emberben), csak talán ha elmebeteggé teszik valahogy az illetõt, és valahogy belsõ kényszerként kondicionálják azt az illetõben.