Naprendszerünknek több szempontból is meg lehet húzni a határát. Az egyik lehetõség, hogy azon objektumok elterjedését vizsgáljuk, amelyek 4,6 milliárd évvel ezelõtt a Nappal együtt keletkeztek. Ezek közül a Naptól legtávolabb, de még körülötte keringõ égitestek azok a fagyott üstökösmagok, amelyek jeges bolygócsírákként az óriásbolygók közötti térben keletkeztek. Nem épültek be a nagybolygók anyagába, és különbözõ gravitációs hatások révén kiszóródtak a térségbõl. Sokuk még a Naphoz kötõdik, és a csillagunktól távoli üstökösfelhõt alkotja (Oort-felhõ). Ennek a felhõnek a külsõ határa is tekinthetõ a Naprendszer határának, ahonnan alkalmanként még most is szöknek el objektumok.
A határ kijelölésének egy másik, a fentihez hasonló megközelítése a gravitációs viszonyokból indul ki. Eszerint ott húzódik a Naprendszer határa, ahol a Nap és a közeli csillagok gravitációs hatása kiegyenlíti egymást. Ez egy szabálytalan és idõben is változó képzeletbeli felület, durva becslés alapján a Naptól 2 és 6 fényév közötti távolságban.
A harmadik megközelítés a bolygók közötti és a csillagok közötti térben lévõ anyag eltérõ jellemzõibõl indul ki. Eszerint a Naprendszer határán belül a Napból kiáramló részecskék alkotta napszél dominál, míg távolabb a csillagközi térben jellemzõ részecskék képezik a ritka anyagot. A kettõ közötti felület a heliopauza, és a fent említett határoknál sokkal közelebb, a Naptól 60-100 CSE távolság között húzódhat (1 CSE, azaz csillagászati egység 150 millió km).
A legutóbbi vagyis a heliopauza pulzál, és néha áthalad rajta, van amikor mögötte van, van amikor elõtte. Így többször is átlépheti a képzeletbeli határt.