Tegyük fel, hogy egy ûrhajón utazunk, ami a fénysebesség 98%-ával halad. A korábban 80 kg tömegû testünk (hasra ütve) 40 tonnát nyomna ebben a pillanatban, ha azt valamilyen módszerrel megmérnénk. Az ûrhajó már nem gyorsul, fedélzetén súlytalanság uralkodik, az idõ lelassult, és a legszerencsésebb eset következett be, mert a hajó megnövekedett gravitációs tere az idõdilatáció miatt alig hat ránk. Vígan vigyorgunk, és megpróbálunk levegõt venni. Iszonyatos kínok árán valahogy sikerül rábírnunk a bordaközi izmainkat, hogy kitágítsa a tüdõnket, de ahogy ez bekövetkezik, és örülünk, hogy nem fulladtunk meg, a bordáink lendületét nem képes a rekeszizmunk megtartani, és az borzasztó reccsenés kíséretében szétszakad, és keserves kínok közt kipusztulunk. Mondjuk, hogy erre jó elõre gondoltunk, és gépek lélegeztetnek, gondoskodnak a vérünk áramoltatásáról, és még be is katétereznek, hogy az illemhelyre se kelljen kimennünk, nehogy útközben egy válaszfalnak ütközve az szétcsapjon bennünket mint fakerék a lósz@rt. Mégis ki az a holdkóros barom, aki ennek tudatában erre vállalkozna?