A lét nagy drámájának nézõi vagy szereplõi vagyunk?
Azt mondják, az ember harmincéves kora után már az arcáért is felelõs. S ez így is van, tükrözõdik a lelkünk arcunkon. Aki élete folyamán szépre formálta lelkét, annak arca is kedves lesz. És fordítva. Nagy - és örök - kérdés persze, hogy milyen mértékben van lehetõségünk formálni lelkünket, s milyen mértékben vagyunk kiszolgáltatva örökletes sajátságainknak és a bennünket ért hatásoknak.
Teilhard de Chardin szerint minden ember maga alakítja ki lelkét, földi napjainak során. És ez még óvatos megfogalmazás néhány elõdjéhez képest. Pl. a már fentebb említett Novalisnak egyik központi gondolata volt az ember öntökéletesítése. Az Ember önmaga fölé emelésérõl beszélt, meg arról, hogy "a tudás gyarapszik, ha egyre inkább Isten leszünk".
Az ember öntökéletesítésének gondolata napjainkban különös jelentõséget és speciális jelentést nyert a gén-manipuláció és a klónozás technikai megvalósításával kapcsolatban. Ide tartozik az egész eugenika-problémakör is, annak minden etikai vonzatával.
Mindenesetre a hagyományos értelemben vett lelki-tudati öntökéletesítés - mondjuk közérthetõbben: önnevelés - klasszikus és örök lehetõségünk, s egyben feladatunk. A dolog azonban nem áll meg itt. Hiszen ha elfogadjuk az evolutív világképet és benne az embert mint az evolúció nyílvesszejét, akkor logikai szükségszerûséggel adódik, hogy az ember tökéletesedése egyben a világ tökéletesedése is. Chardin szerint a saját lelkét építõ ember ezzel a tevékenységével "közremûködik egy másik munkában, egy másik 'opusban' is, amely - bár szorosan irányítja, de végtelenül túl is szárnyalja egyéni sikerének távlatait; s ez a mû a Világ beteljesítése".
A világ ma különösen az emberben fejlõdik. Az ember közremûködésével folyik a világ plérómizációja. "Munkánk fõleg a mindennapi kenyér megszerzési eszközének látszik. De végleges hatása jóval messzebbre ér el: a munka által fejlesztjük ki önmagunkat, akik egyesülünk Istennel; és ugyancsak a munkával valamiképp növeljük ennek az egyesülésnek isteni célját ..."
A fentiekbõl következik, hogy a Világ nem hívság, nem holt és értéktelen anyag, amelytõl minél jobban el kellene határolódnunk. Az anyag szent, hiszen rajta keresztül, vele együtt vezet az út a plérómához. Chardin, a jezsuita páter egy egész fejezet címéül adta: "Himnusz az Anyaghoz". De más írásaiban is nyomatékosan kifejtette azt az elképzelését, hogy az anyag nem elválaszt minket a szellemtõl, hanem összeköt vele. "Bûvölõ és erõs Anyag! Anyag, te simogatsz és férfiassá érlelsz, Anyag, te gazdagítasz és lerontasz. Bízva az égi erõkben, amelyek megtisztították és illattal telítették vizeidet, átadom magamat hatalmas árjaidnak. Krisztus ereje ömlött beléd. Vonzó karoddal húzz magaddal engem, éltetõ nedûddel táplálj engem, ellenállásoddal eddz meg engem, kiszakító karjaiddal szabadíts fel engem, s végül egész tenmagaddal segíts istenivé lennem."
Az Ember tehát a Teremtõ társa a (folyamatos) teremtésben. Társ-teremtõ. Nem az egyenrangú, hanem a közremûködõ, segítõ társ értelmében.
(Ezt azzal kapcsolatban, hogy akármilyen kicsiben is, de mi is részt veszünk a teremtésben! )