Ha a Teremtõ (elv) elsõdleges teremtése a mi világunk, s benne a saját képére formált ember, mint a teremtés elsõdleges célja, miért nem foglal el központi helyet világunk? Perifériára vagyunk szorítva, az egyre gyorsuló tágulás folyamata miatt pedig egyre távolabb kerülünk mindentõl. Istentõl is.
Ha e Teremtõt helyileg a nagy-bumm-hoz kötjük, ahol sem a térnek, sem az idõnek nincs jelentéstartalma (onnan csak valamiféle kiáradásként értelmezhetõ), világunkat pedig egyféle gömbszerûen szétterjedõ hullámnak, s azon belül hullámcsúcsnak (mert gyarló az ember) vesszük az anyagi és antianyagi teremtés végtelen folyamatában -mert a teremtõ állandóan teremt valamit-, teremtéssorozatok tömkelege történhetett már meg, s ugyanennyi várat még magára. E hullázás keltõje csak a forrás, nem befolyásolja kreatívái további sorsát, viselkedését, útjára engedi azokat, majd újabb teremtéseket, újabb hullámokat hoz létre. Magyarázza ez a gondolatsor a minden teremtettben jelen lévõ teremtõ erõt, mely az isteni rész az emberben, egy újabb, bár kisebb teljesítményû gondolat-forrás, egy szikra a tûzbõl, ami bármit lángra lobbanthat ha eléri tárgyát, s magyarázza ugyanakkor a szabad akarat jelenlétét is, mivel a teremtõnek már nincs további ráhatási lehetõsége a teremtés után a teremtettre. Talán tudomása sincs azok kínjairól, örömeirõl, hiszen Õ nem teremt sem jót, sem rosszat.
Ezek hát a teremtõ korlátai, hol sem idõ, sem tér, nincs jó és rossz, a múlt az a jövõ, örök a magány, s érzelem nélküli a lét, ha e hullámforrást létezõnek véljük.
Majd ha e teremtõket megsokszorozzuk, s mindõjüknek személyes teremtéstereket gondolunk, tereik, teremtéshullámaik találkozásai alkothatják-e a teljes univerzumot? S eképpen egy másik teremtõ felé rohanunk Föld-bárkánkon, Jézus eljön másodszor is, de senki meg nem ismeri õt. Pedig ugyan olyan, mint mi minket is kilökött magából. Ugyan olyan kiárasztó, teremtõ erõ, nem pediglen befogadó!