1. Õ emberként halt meg, feladta közvetítõi szerepét az Atyja és az emberek között (Timótheushoz írt I. levél, 2:5:
"Mert egy az Isten, egy a közbenjáró is Isten és emberek között, az ember Krisztus Jézus,..."). Egyrészt ez a fizikai kínok önkéntes, emberként érzékelt fájdalmát jelentette, vagyis -durván fogalmazva- szándékosan kikapcsolta isteni mivoltát, és hagyta, hogy az emberekhez hasonlóan tapasztalja meg az egészet.
2. Az "áldozat" szó nem csupán az élet-halál vonal átlépését jelenti. Akkoriban, ha valaki vért adott valamiért, az a teljes tulajdonjog átruházását jelentette, teljes alárendeltséget (pl: állatáldozatok -> birtoktulajdon). Most képzeld el azt, hogy egy isteni hatalommal rendelkezõ lény átadja magát az embereknek, lealacsonyíthatják egyszerû tulajdonná, rendelkezhetnek felette (így is tettek, leköpték, gyalázták, stbstb). Gyak. az akkori életben a legnagyobb "adakozási tett" az volt, ha valaki vért hullajt egy másik emberért. Õ nem csak vért hullajtott, hanem meg is halt. Ismét, nem az összkép a lényeg, hanem amit eszmeileg ez akkor képviselt, legyen az ember, vagy isten.
3. Bár a szentháromság tagja, akkori testében nem volt birtokosa minden tudásnak, nem volt mindenható, és nem tekintette magát sem Atyjával, az Istennel egyenrangúnak (János 14). Bár ismerte a végkimenetelt (a próféciákból a halála és küldetésének beteljesítésének mikéntjét is), nem tudta, hogy maga a feltámadás hogyan is zajlik majd, vagy hogy egyáltalán ez mit jelent az õ számára (Isten csak akkor, a feltámadáskor emelte egy magasabb, hozzá hasonló szintre (Filippiek 2:9)). Így, az atyjában vetett hitére és tudására támaszkodva, a megjövendölt feladatának tudatában vállalta a kereszthalált, és eközben még bónusznak a kereszten lógva bevállalta a korábban említett "minden ember bûnét átvállalom" részt is, na meg a lehetõséget, hogy miatta "üdvözülhessenek a hivõk".
Ismét, nem azt kell nézni, hogy a végeredmény mi lett, hanem azt, hogy ez akkor mit jelentett akkori, földi valójának és az embereknek.