"És ha valaki nincs rákényszerítve arra, hogy odategye magát, nos, az már rég rossz."
Ez alapvetõ tévedés. Akármilyen alkotófolyamatról legyen is szó, annak nincs és nem is lesz köze a praktikumhoz és minél kevésbé erõltetik az alkotót, hogy valaminek megfeleljen, annál nagyobb eséllyel ad ki minõséget a kezei közül.
Persze mindig vannak gyakorlati korlátok, de az alkotó dolga pont az, hogy ezeket a lehetõ legtovább feszítse, mert az emberek a csúcsteljesítményre kíváncsiak (ami természeténél fogva a határokat feszegeti), nem pedig az elvárásoknak megfelelõ középszerre.
Természetesen a nézõ számára fontos, hogy eligazodjon az alkotások tömegében és ilyenkor az alkotó neve referencia értékkel bír, ez kb. egyidõs magával a kultúrával. Mi másért maradnának ismertek egyes alkotók évszázadokon keresztül?
Ez az alapjelenség azonban semmiképpen sem keverendõ össze a hollywoodi franchise mániával, amikor azért készülnek egy mûbõl újabb és újabb folytatások, hogy fenntartsák a franchise iránti érdeklõdést és növeljék a fõ bevételi forrásnak számító másodlagos jogokból ("mekis bögre", póló, video-játék, stb.) befolyó nyereséget. Az egyik esetben ugyanis klasszikus értelemben vett alkotásokról és közönségrõl, a másik esetben egy franchise reklámjáról és fogyasztóiról beszélünk.