Az elsõ LPk, amikkel találkoztam, szövegesek voltak. Gyakorlatilag egy-egy játék játékmenetének kissé felturbózott novellásításai voltak. Fõleg olyan játékokról, ahol maga a játék nem ad sok kommentárt, a fantáziádra vannak bízva a részletek. Stratégiai, építkezõs játékok köré írtak egészen érdekes sztoritkat.
Nem tudom, hogy ez volt-e az alap, de ezek nagy részének nem véletlen Let's play, tehát Let _US_ play volt a címe. Nem egyetlen játékos játszotta végig, hanem fix idõtartamonként átadták a mentést egy másik játékosnak, aki onnan folytatta. Ez azért érdekes, mert egyedül játszva mindig tudja az illetõ, hogy hol tart, mik voltak a tervei, és mik a távlati célok. Ha több játékos passzolgatja egymásnak a mentést, akkor ezek a távlati célok elvesznek, az új pléjer kész tények elé van állítva, nem tudja, hol tartanak a dolgok, és valószínûleg teljesen máshogy látja a helyzetet mint az elõdje. Minél összetettebb a játék, annál érdekesebb dolgok alakulnak ezekbõl az eltérõ célokból. A vége ezeknek a játékoknak szinte mindig teljes káoszba fullad, amit játszani talán annyira nem élvezetes, viszont olvasni róla annál inkább.
Hogy mikor lett ebbõl videós, egy pléjeres kommentáros longplay játékbemutató, azt nem tudom...
Informatika és tudomány
