"A minap megkérdezte egy ismerõsöm, hogy "mi abban a jó, hogy szenvedünk az erdõben, gyalogolni kell, hideg van, esik az esõ"? Igazából aki nem szereti úgy a természetet, hogy ne csak problémák sora jusson eszébe róla, annak nehéz elmondani mi a jó a "szenvedésben".
Vannak dolgok az életben amiért küzdeni kell, és néha fel is kell állni a karosszékbõl, vagy az autó ülésébõl, hogy tudjunk küzdeni.
Ez is ilyesmi, mert nem jön oda magától, nekünk kell elmenni és megkeresni. Hogy miért jó rekkenõ hõségben friss forrásból inni, szikrázó hóban a tompa csendben járni, sziklaszirtrõl a lemenõ napot csodálni a halványuló hegyek sora mögött, éjjel a réten fekve azt érezni, hogy a csillagok közt lépkedünk, az esõtõl megélénkült illatokat harapni a levegõben?
Azért, amiért felemelõ érzés, amikor egész napi gyaloglás után visszanéz az ember a megtett távra és bár fáradt de tudja, hogy ezt Õ, a saját erejébõl tette meg. Majd este meggyújtja a tüzet és lát benne valamit, amit nehéz szavakba önteni, de jól esik körülötte és a sötét égen pislákoló csillagok alatt merengeni az élet dolgairól. Mikor már álomra húzza az embert a nap terhe, fekhelyérõl hallja a szarvasokat, vaddisznókat vonulni, vagy épp baglyot huhogni. Reggel együtt ébred a nap elsõ sugaraival feleselõ madarakkal, s a felélesztett tûznél megfõzött friss fenyõ, vagy épp borókateát kortyolgatva megvárja míg a nap egésze jó reggelt nem köszön. És azért, mert egy idõ után azt érzi majd, hogy részévé válik, hogy nem idegen ott amit úgy hívunk: természet. "