Az ipar is romokban hevert, az áru- és személyszállítás meg a kereskedelem gyakorlatilag megszûnt, miközben az élõhalottak folyamatosan ostromolták a védvonalat, és persze a biztonsági zónán belül is gyakran felbukkantak. Újra talpra kellett állítanunk a népünket; ruhát, ételt, hajlékot és munkát kellett adnunk nekik, hogy ez a biztonságosnak vélt zóna ne csak az elkerülhetetlen vég elodázására legyen jó. ...
A nehézipar korszaka már véget ért, a gazdaságunk leginkább a szolgáltatásokra épült, és minden dolgozónak megvolt a maga szûkre szabott feladatköre &
#8211; mindenki csakis ezen belül tevékenykedett. Ha látta volna, hogy az elsõ nyilvántartásba vételnél miféle posztokat találtunk&
#8230; Mindenki &
#8222;igazgató&
#8221; meg &
#8222;menedzser&
#8221; volt, vagy &
#8222;elemzõ&
#8221;, &
#8222;tanácsadó&
#8221; vagy ilyen-olyan &
#8222;szakértõ&
#8221;. Értelemszerûen a háború elõtti viszonyokra voltak felkészítve, csakhogy ebben a helyzetben semmi hasznukat nem vettük. Ácsokra, kõmûvesekre, gépkezelõkre, puskamûvesekre volt szükségünk. Félreértés ne essék, volt nálunk mindegyikbõl, csak közel sem annyi, amennyi kellett volna. Az elsõ felmérésünk világosan kimutatta, hogy a civil dolgozók 65 százaléka nem rendelkezik semmilyen értékelhetõ szaktudással...
Komplett iparágat építettünk fel; százezernél is többen dolgoztak az üzemekben, ahol három mûszakban, hétvégén is folyamatosan ment a munka; az alkatrészeket és egyéb nyersanyagokat be kellett gyûjteni, aztán jött a szétszerelés, osztályozás, raktározás, végül a szállítás a partvidéki gyárakba. Néha elõfordultak kisebb akadályok, akárcsak a marhatenyésztõknél &
#8211; az emberek nem szívesen adták át a Hummerjüket vagy a kapuzárási pánik közepette vásárolt olasz csodajárgányukat...