A magam részérõl érdekel, amit írsz, mégha kicsit külditudis érzéseket is kelt.
Persze az élõvilág bonyolult, bonyolultabb, mint a technikai rendszerek, és valahogy innen is indultunk ki.
De ez a komplexitás nem egy integrált, önszabályzó algoritmust ad ki, hanem egy dinamikus kaotikus rendszert. Ennek az egyik jellemzõje pl. a kvázi egyensúlyi pontokat betöltõ különös attraktorok jelenléte. Úgy tûnik, hogy a rendszer valami egyensúlyi pont körül fluktuál, pedig minimális behatásra ettõl az állapottól jelentõsen eltérhet, egy teljesen más "üzemmódba kerül". De akár behatás nélkül is.
Szal ez a vissza a természethez duma jó, de melyik természethez is? A bioszféra melyik állapotához, az eljegesedett, vagy a teljesen elsivatagosodott, esetleg a full dzsungeleshez?
És mi az ember eredeti környezete, a jégkorszaki mamutvadászós, a szavannás, valami tenger/folyóparti halászós, vagy az urbánus? Ha pl az átlagos élettartam alapján akarjuk meghatározni az ember autentikus környezetét, akkor az urbánus jön ki, mert ott statisztikailag tövább él!
De talán az állatok is az álatkertben.
Én szerintem a természetben nincs dinamikus egyensúly, csak idõszakosan valami látszólagos, metastabil állapot. Épp hogy az ember képes dinamikus egyensúlyt, önszabályzó kibernetikus rendszereket teremteni, ami a természetben csak ritkán mûködik az egyed feletti szinten.
De semmi képpen nem tudatosan, tervezetten, még ha pl a több növényfaj egymást támogató hatására épülõ mezõgazdaság is mûködõképes alternatívája a mindent agyonvegyszerezõ nagyüzemi termelésnek.
És aztán lehet erkölcsi szintre vinni a környezetvédelem kérdését, hogy az ember megerõszakolja a szépséges természetõsanyát. Ha azt nézzük, hogy a túlélésünk érdekében mindent elkövetünk, akkor igen. De a túlélése érdekében minden faj, minden lehetségest elkövet, nem csak mi. Ráadásul az embernek valóban van erkölcsisége, a pókoknak, skorpióknak, macskáknak, fonalférgeknek sem különkülön-külön egyedi szinten, sem egészében nincs.
Mi megsiratjuk az elpusztult kedvenceinket, esetleg a kipusztuló pandákat, a természetõsanya, mint olyan egy csepp könnyet sem fog hullatni Mona Lisa mosolyáért, ha már nem lesz többé.
Nekem sem célom, hogy felébredj, de ha hajlandó vagy csak minimális erõfeszítést tenni hogy a dolgokat más szempontból is nézd, azt egyfajta sikerként könyvelem el.