Azért persze tegyük hozzá, hogy úgy a hatvanas évekig a természetre, a környezetre az ember, mint kihívásra, mint egy legyõzendõ, végtelen erõforrással rendelkezõ mumusra tekintett: az ember legyõzi a természetet, megfordíccsuk a folyók irányát, meg ilyen baromságok.
Azóta persze kiderült, hogy sem a természetnek, sem nekünk nincs végtelen erõforrásunk és a nagy erölködésbe valszeg elõbb pusztulunk bele, minthogy megfordíccsuk a tûzhányókat, meg pálmafás strandot létesítsünk az Antarktiszon.
Erre az okosok is rájöttek és megtalálták a megoldást a környezetvédelemben. De valójában bármilyen környezetvédelem a legönzõbb dolog, merthogy az csak egy álca, amit a lelkes aktivisták be is xopnak, hogy a még saját természetes életkörülményeik között is meglehetõsen asszexuális pandamacik megmentése a cél.
Nem. A cél valójában az ember, és ha még öszintébbek akarunk lenni, akkor bizonyos emberek megmentése, méghozzá az elité.
Ezen persze csak az hõköl vissza és gondol ki mindenféle conspiracy theoryt, aki ugyan olyan naivan nyeli be a pandamacis verziót is.
Nade könyörgöm, mit akarunk!? Az emberiség mindíg is így mûködött, a fáraó piramist kap az örökkévalóságnak, a melós meg egy üveg bort, vagy sört.
Szerencsére, talán még idõben lereagálta az elit, hogy nem olyan jó dolg egy piramist építeni a Nílus közepére. Az, hogy hogyan adja be a köznépnek, hogy akkor most miért nem folytatjuk az építkezést, és kezdünk máshol az már csak PR rizsa.